Kincskereső kirándulás
Fotó: Mészáros Ákos

 

Dunakanyar festői szépségét sokan megénekelték már az idők folyamán. Ám újra és újra felfedezhetjük magunknak a Duna mentén fekvő falvakat, településeket, például Zebegényt, Nagymarost és vele szemben, a másik parton a páratlan látványt nyújtó visegrádi várat. Ha az ember veszi a fáradságot, és hajlandó korán kelni egy verőfényes napon, mint amilyen az október 20-ai vasárnap is volt, páratlan élményekben lehet része. A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum tulajdonosai, Csillag Péter – Molnár-C. Pál unokája – és a felesége, Éva igazán nagyszerű programokkal örvendeztette meg a magyar táj, a magyar művészet és kultúra iránt fogékony közönséget, a Molnár-C. Pál Baráti Kör tagjait. Kincskereső kirándulás – Zebegény, Leányfalu címmel indult a túra. Már korán reggel megtelt az autóbusz, és Óbuda, Békásmegyer, a Megyeri híd vonalában, a Lupa-sziget érintésével gyorsan haladtunk célunk, a zebegényi dombok felé.
Péter és Éva szinte az egész kirándulás alatt szóval tartottak bennünket, amerre csak jártunk, meséltek mindenről. Rengeteg érdekességet tudhattunk meg tőlük az utazás során. Nem túlzás azt állítani: a szó szoros értelmében szolgálták a résztvevőket, hogy a lehető legtöbb élményben lehessen részük ezen a gyönyörű vasárnapon.
Nem véletlen, hogy a túra úti célja éppen Zebegény és Leányfalu volt. Hiszen a Molnár-C. Pál Múzeumban nemrég nyílt meg a Kortársak – sorstársak? című kiállítás, amely az egyaránt 125 évvel ezelőtt született Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Molnár C. Pál és Szőnyi István alkotásait mutatja be. A tárlatról a Mértékadó hasábjain is írtunk. Szőnyi István zebegényi kötődése nyilvánvaló, a neve szinte egybeforrt a községgel. Talán kevesen tudják, hogy a mesternek van egy unokája is, Komá­romy Péter; ő is részt vett a kiránduláson. Leányfalu pedig Aba-Novák Vilmoshoz köthető. Itt található az Aba-Novák Galéria, ahol találkozhattunk a festő unokájával, Kováts Kristóffal, a galéria vezetőjével. Így aztán összeállt a kis csapat, itt újra együtt lehetett a három unoka: Csillag Péter, Komáromy Péter és Kováts Kristóf. De ne vágjunk a dolgok elébe.
A zebegényi Szőnyi-ház karakteresen szép, utcára néző portája messziről kiemelkedik a Bartóky József út többi háza közül. A szép fehérre meszelt, barna ablakkeretes épület szintén fehér kertkapuján átlépve, s megpillantva a sárgás-vöröses színű szőlőlevelekkel befuttatott, faszerkezetes tornácot, hirtelen rádöbbentünk, hogy tulajdonképpen ősz van. Csak a nap ragyog-fénylik úgy, mint a legmelegebb nyári napokon szokott, kissé megtévesztve bennünket.
A házban természetesen Szőnyi-képek sokaságát láthatjuk a falakon. A berendezés ugyanaz maradt, mint a festő életében volt. A szobákban járva ma is érezhető a jó ízlésű, puritán egyszerűség. Derékmagasságban könyvszekrények sorakoznak a falak mentén, fölöttük jól elférnek a képek, amelyeknek egy része olajfestmény, főként Szőnyi korai időszakából, a többi pedig tempera vagy gouache.
Az egyik szobában látható egy nagyon szép portré Szőnyi Jolánról, a mester I. világháború alatti kapcsolatából született lányáról. Mellette egy, a XIX. századból származó úgynevezett zsiráfzongora lepi meg a látogatót. Nevét nyújtott függőleges része és erősen ívelt nyaka miatt kapta a hangszer.
A kert hátsó részén 1960-ban épült meg Szőnyi vörös téglás, emeletes műterme, váratlan halála miatt azonban a mester csak rövid ideig tudta használni.
Miközben a Szőnyiről készített filmet néztük, csatlakozott hozzánk Beer Miklós nyugalmazott váci püspök is, akiről beszélgetésünk során kiderült: itt nőtt fel, Zebegényben, sőt, személyesen ismerte Szőnyit. A festő házaspárnak ugyanis volt egy tehene, és Miklós esténként gyakran vitt tőlük friss tejet a nem messze lévő családi házukba. Mint mesélte, festeni is látta az akkor hatvan év körüli mestert.
Miután elbúcsúztunk a Szőnyi-háztól, továbbmentünk a sziklakápolnához – vagy más néven barlangszentélyhez –, ahová egy könnyű kaptatón keresztül juthattunk fel a Szőnyi István útról. Ezt a – jelenleg faragott kőtimpanonnal lezárt – barlangot a zebegényiek istenházának használták egészen 1910-ig, amíg meg nem épült a főtéren álló templom. A barlangszentély elé aprócska toronnyal és haranglábbal kicsiny templomhajót építettek, valószínűleg még az 1740-es években. A hagyomány szerint remete is élt itt, aki ételért és szállásért cserébe ellátta a sekrestyési teendőket. Minden szerénysége ellenére hangulatos hely lehetett a sziklakápolna. Teológiai tanár korában Prohászka Ottokár gyakran eljött ide misézni Esztergomból, ha kirándult a hegyekben. A kis kápolna repedt, öreg harangja ma a nagytemplomban, a gyóntatószék mellett látható. Német nyelvű felirata magyarul így szól: „Johan Georg Knobloch öntött engem 1749-ben Esztergomban. Zebegényi gyülekezet.” A kápolna mögött egy nagyjából 17 méter hosszú pince húzódik. A II. világháború alatt ide menekültek a nők és a gyerekek.
A közismert Szőnyi-házon kívül a település egy másik szenzációja a Kós Károly által tervezett Havas Boldogasszony-plébániatemplom. Már kívülről nézve is rendkívüli ez az 1906 és 1910 között emelt épület. Az erdélyi hangulatú, népies stílusban megfogalmazott templom láthatóan minden részletében átgondolt, egyszerű anyagokból készült alkotás. Felfedezhetők rajta a finn építészet akkoriban elementáris erővel ható eredményei. A templomot Kós nem egyedül tervezte, volt egy társa is, Jánszky Béla (1884–1945). Az akkor fiatal építész, Jánszky így fogalmazta meg törekvéseiket: „Minden igyekezetünk az volt, hogy egynémely, de inkább a mi földünkön megfigyelt szokást, néphez, éghajlathoz, vérmérséklethez kötött eltérést minden erőnkkel kifejezésre tudjunk adni, külsőn és belsőben egyaránt.” Ez a templom 1910-ben, amikor elkészült, modernnek számított. A két fiatal építész meglepő módon maradéktalanul meg tudta valósítani az elképzeléseit. Megnyerték maguknak az esztergomi egyházmegyei hatóság fórumait és a szobi főszolgabírói hivatalt is. A templom érdekessége, hogy egyetlen, magas tornya van, és aszimmetrikus a homlokzat kiképzése.
A belső tér pedig a magyar szecesszió remeke. Az építészek a falakat eleve úgy tervezték meg, hogy bőven jusson hely figurális falfestményeknek és ornamentikáknak. A templom kifestését Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920) vállalta. Nem egyedül dolgozott, öt tanítványa is segédkezett a munkában. Egyszerűen bámulatos eredményt értek el, ilyen templom nincs még egy Magyarországon. Ha beül az ember a padokba, csak bámul fölfelé, és a meseszerűen megfestett jeleneteket nézegeti. A sokféle kék és sárga szín egyszerűen káprázatossá tette a templombelsőt. A szentélyben, az asztal fölött a Szentháromság néz le ránk, körülötte pedig kék színben mintha csak a Duna hullámainak játékát látnánk.
„A legkedvesebb Mária-képem a szentély hátsó falán lévő üvegablak, amelyet Kós Károly tervezett. Jobbra pedig Szent Erzsébet látható, mindkét nőalak kalotaszegi népviseletben van” – hallhattuk Beer Miklóstól, aki a délelőtti 11 órás misét mutatta be a templomban, utána pedig megosztotta velünk személyes emlékeit. „A gyermekkorom ideköt, ehhez a gyönyörű templomhoz. Itt ministráltam annak idején, itthon vagyok. Itt volt az első szentmisém, 1966-ban” – mondta a nyugalmazott püspök.
A templom oldalán egy kőből faragott Szent Erzsébet-szobor látható, amelyet Maróti Géza készített. Modellje a felesége volt.
Kirándulásunk a zebegényi Napraforgó utcában folytatódott, ahol gyönyörű kék színre festett házakat láthattunk, egymás mellett többet is. Ennek az utcának is megvan a maga története, amely az 1920-as évekre vezethető vissza. Ekkor kezdődött a kis Duna menti falu fellendülése. A házakból és a telkekről remek kilátás nyílik a Dunára. A kékre festett házak tőszomszédságában áll Maróti Géza szecessziós hangulatú villája, a stílusjegyek kiválóan megfigyelhetők a betonkerítés motívumain. A házat felújították, itt-ott változtattak is rajta. Ma is laknak benne, de nem sokat lehet látni belőle, mert sűrű növényzet borítja a kerítés mögötti részt. Maróti világszerte ismert építész, szobrász, festő- és iparművész volt.
Továbbmenve megérkeztünk Leányfalura, ahol Aba-Novák Vilmos unokája, Kováts Kristóf fogadott bennünket, nagy szívélyességgel. Bemutatta a galériáját, ahol éppen az úgynevezett könyvtárgyak kiállítása volt látható: Klímánk címmel a 3. Művészkönyv Triennálé mutatkozhatott be itt.
Kristóf a jelenről beszélt, hiszen kortárs művészeti galériát vezet. Aba-Novák Vilmos leszármazottjaként azonban illett mutatnia valamit a nagyapja művészetéből is. Nem is kellett sokáig várakoznunk: egy különleges, fekete-fehér mozgófilmet vetített nekünk, amelyet 1935-ben Amerikában készítettek Aba-Novákról, amint éppen a közönség előtt fest egy képet. A filmet felújították, így nagyon jó minőségben láthattuk, amint a mester előrajzolás nélkül, rögtön a vászonra fest, az ottani művészeti akadémia hallgatóinak jelenlétében. A program végén Kristóf vendégszeretetét megköszönve egy pohárka borral koccinthattunk az ő és egymás egészségére.
Szép lassan beesteledett, ideje volt visszaindulni Budapestre. Csodálatos élményekkel gazdagodva térhettünk haza. Ahogyan Csillag Péter mondta: „Igazi kincseket rejt Magyarország, csak fel kell fedezni őket.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..