A következő megállóban egy kisebb csapat fiatal szállt fel. Négy fiú és három lány. Kopott bőrdzsekijükben nem voltak bizalomgerjesztőek. A kocsi hamarosan megtelt a szesz, a dohány és az izzadság áporodott elegyének szagával. Ágitól néhány méterre ültek le. A lányok az átbulizott éjszaka után el is feküdtek a dupla üléseken. Döbbenten nézte őket, hiszen csak a húszas éveik hajnalán járhattak.
– Mi van, anyukám? Nem láttá’ még fehér embert?
Hirtelen zavarodottsággal kapta el tekintetét, de már késő volt. Belekötöttek.
– Hova, hova ilyen flancosan? Csak nem bálba? Misikém, mennyé má’, nézd meg a kis hölgyet közelebbről!
A legvékonyabb közülük felállt, és imbolygó léptekkel elindult felé. Ági pulzusa egyre hevesebben lüktetett, érezte, hogy a vér kimegy a fejéből. Nagyon félt, de próbálta palástolni. Támpontot keresve nézett ki újra az ablakon. Tekintetét odaszegezte egy újságosbódéhoz, hátha a kinti világ kihúzza ebből a szörnyű helyzetből. Rajta kívül két idős asszony ült még a kocsiban, de azok mukkanni sem mertek, nem hogy a védelmére kelni. Ha itt lehetne most Lali! De akkor otthon ki vigyázna a gyerekekre? Mit csináljon? Ha feláll, és távolabb ül le, csak még jobban felhúzza őket. Az egyetlen megoldás, ha a következő megállónál leszáll. Ha le tud, persze. Miért történik mindez, és miért pont ma?
A fiú közben odaért. Leült a vele szemben lévő ülésre, és le sem vette a tekintetét Ágiról. Szemei vérágasak voltak a kialvatlanságtól. Óhatatlanul rápillantott a srácra, aztán gyorsan megint másfelé nézett. Ez a minutum is szinte megégette. Vajon milyen életúton jutott el ide ez a szegény gyerek?
Pirosat kaptak, a villamos megállt. Tessék, még ez is!
– Misó koma! Há’ mér’ nem szórakoztatod az asszonyságot? Még azt hiszi, néma vagy. Úgy löttyedsz ott, mint rohadt tök a mezőn! — nyerített nagyot röhejesnek szánt beszólásán a lány.
A többiek nem vették a lapot, félig elbóbiskolva erre-arra dőltek a fáradtságtól.
– Rohadt ám az ükapád! – vágott vissza a sértett. – Szórakozzá’ inkább vele!
– Sértegeted az őseimet? Na, tolassá’ csak vissza ide! Itt legyé’ nagylegény, ne Markotabödögén!
Ági kihasználva a számára kedvező szóváltást, igen lassan felállt, és megfogva a kapaszkodót, ujjának észrevétlen mozdulatával jelzett. Eközben a Misi nevű fiú visszatámolygott a többiekhez. A lámpa zöldre váltott, a villamos végre elindult. Még soha nem érezte, hogy a megállók ennyire messze lennének egymástól. Azon izgult, hogy a másnaposság eléggé letompítsa a fiatalokat, és a vita heve elterelje róla a figyelmüket. Eddig nyert helyzetben volt. Visszaszámlálta a villanyoszlopokat: nyolc, hét, még hat, öt, négy, már csak három. Fiúk, tartsatok ki még a veszekedéssel! Gyerünk, gyerünk! Kettő, egy. Végre kinyílt az ajtó. Gyorsan leszállt. Nem lepődött meg, amikor nyomában a két idős hölgy is hasonlóan cselekedett. A kis lámpa villogni kezdett, és a megszokott, ismétlődő hangjelzés után az ajtó a bőrdzsekisekre csukódott. Nagyot sóhajtott. Sikerült! Ezt megúszta. Az egyik néni részvétteljes mosollyal nézett rá. Kényszeredetten bólintott vissza, aztán, hogy levezesse feszültségét, fel-alá sétálni kezdett a megállóban.
Nem kellett sokáig várnia, hamarosan megérkezett a következő villamos, amellyel gyorsan és főként problémamentesen a Széll Kálmán térre jutott. Mivel még ezzel a kínos kitérővel együtt is igen sok ideje maradt a szertartásig, úgy gondolta, a nagy ijedtség után megérdemel egy kávét a közeli gyorsétteremben. Átvágott hát a tér kevésbé forgalmas sarkán, átment a zebrán, és máris ott volt a bejáratnál. Épp ki akarta nyitni az ajtót, amikor oldalról valaki váratlanul előtte termett.
– Éhes vagyok. Kérem, segítsen! – szólította meg minden bevezető nélkül az ötven körüli férfi.
A környéken többször látta már koldulni. Határozott vonalú, csontos arcélét őszbe hajló, ápolatlan szakáll vonta nyers keretbe. Valaha jobb napokat látott, kopott fekete kabátja alatt felfeslett, szürke kötött pulóvert viselt. Nyakánál vásott ing fittyedt elő. Szövetnadrágjára rég ráfért volna egy felhajtás és egy igen alapos mosás. Cipője legalább két számmal nagyobb volt, lépéseinél jókorát klaffant. Mindene piszkos és elhanyagolt volt. Erről árulkodott a szag is, amely több méteres körben körüllengte. Ági túl közel állt hozzá, alaposan felkavarodott a gyomra.
Máskor ilyenkor már mondta volna a szokásos lerázó „sajnos nem tudok segíteni” szöveget, de ezen a napon, barátnője esküvője előtt ez olyan hangulatromboló lett volna. Maga is meglepődött gyors válaszán:
– Szívesen meghívom. Bármit választhat. Jöjjön! – és már húzta is volna maga felé az ajtót, hiszen a nem tervezett párbeszéd közben kisebbfajta közlekedési akadályt okoztak a bejáratnál.
A fickó nem hatódott meg a kedvességtől. Fintort vágva rögtön visszavágott:
– Nem érti? Éhes vagyok. Pénzt adjon!
– Pénzt nem adok, de egy finom szendvicsre a vendégem.
A férfi zöld szeme haragosat villant. Bozontos szemöldökét összevonta. Ajkait ütemesen mozgatni kezdte, mintha rágna valamit, vagy egy nagy tüsszentést igyekezne visszafojtani. Aztán váratlanul, teljes erőből Ági arcába köpött. Diadalittasan vigyorgott rá hiányos, elszíneződött fogaival.
A meglepetéstől hirtelen a szó is a torkán akadt. Így még soha életében nem alázta meg senki. Mit képzel ez? Felrántotta az ajtót, és könnyeivel küszködve a mosdóba rohant. Közben zsebkendőjével próbálta letisztítani magát. Az undortól ökölődött, így bement a legközelebbi fülkébe. Magára zárta a reteszt, és kitört belőle a zokogás. Hát ezt most miért kapta? Hiszen épp hogy nagyon kedves akart lenni ezzel a szerencsétlennel! Ezt érdemelte? És eleve… Mi van ma körülötte? Hát mindenki teljesen megbolondult? A sors hadat üzent, hogy elrontsa ezt a szép napot?
Bemocskolták. Úgy érezte, ha százszor mossa le az arcát, akkor sem lehet ugyanolyan tiszta, mint annak előtte volt. Tehetetlen düh fogta el. Lelkében megakadt a lemezjátszótű, és nem tudott túljutni a feltoluló kérdéseken. Miért épp most történt mindez, és nem egy egyszerű hétköznapon? Miért kellett ezt a nemeset beszennyezni? Miért?
Vagy ez lett volna a cél? A huligánok és a hajléktalan eszközök lettek volna csupán? Talán a gonosz kiválasztott kellékei egy átkozott színjátékhoz? Ennyire fontos lenne a kísértőnek a meghittet megkaparintani? Hirtelen eszébe villant egy szelíd tekintet, egy vértől ázott arc, egy — töviskoronával a zsidók királyává kikiáltott — fiatalember, akit kétezer éve sokkal jobban megaláztak: ruháitól megfosztva kíméletlenül megostoroztak, kigúnyoltak, meggyaláztak, leköpdöstek, és kegyetlenül keresztre feszítettek. Pedig Ő az egész világ bűneit magára vállalta! És ezek után mégis mindenkit újra és újra meghív az Eucharisztiában az utolsó vacsora éjszakájára…
Az órájára nézett. Gyorsan kilépett a fülkéből, alaposan lemosta arcát, és elindult kifelé. Kávézni nem maradt ideje, de már nem is kívánta. A bejárat mellől eltűnt a férfi, így semmi nyoma nem maradt az ott történt incidensnek.
Gyorsan odaért a templomhoz, ahol már várták a többiek: a barátnője szolid fehér ruhában, a vőlegény és a másik tanú. Az esküvőt csak ilyen szűk körben tartották meg. A szertartáson olyan hihetetlen erővel zúdult rájuk a szeretethimnusz minden sora, mint még soha. „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.” Csak úgy dörgött a középkorú atya hangja a szószékről. „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt…” Ági letaglózva hallgatta. Kívülről tudta e korintusi Szent Pál-levél összes versét, most mégis más értelmet nyertek a szavak. A szeretet „nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”. Micsoda fegyverzet ez! Mire az utolsó bekezdéshez értek, már mosolygott a délelőtt összes kellemetlenségén. „Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”
A szertartás után gratuláltak az ifjú párnak. Mindenféle jókat kívántak nekik közös életükre, de a legigazabb már elhangzott. „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.” Véletlen lett volna, hogy Ági nászajándék gyanánt éppen ezt az igeszakaszt vésette fába az újdonsült házasoknak?
Barátnője és párja csupán két tanú kíséretében szerettek volna házasságra lépni. Mást nem hívtak. Megvolt rá az okuk, miért döntöttek így. Azt csak Ági tudta, hogy egy kívülálló is erőszakosan fente a fogát a ceremónián való részvételre. De Krisztus keresztáldozatának és a szeretet erejének köszönhetően végül mégsem tudta beszennyezni.
