„Kicsi a templom, de nekünk annyit ér, mint a rómaiaknak a Vatikán!”
Fotó: Lambert Attila

 

A Nagybecskereki Egyházmegyében közel hatvanezer katolikus él szórványban a városokban, falvakban. Az egyházmegye székhelyén mintegy tízezren, a határ menti Rábén hetvenen laknak, a szomszéd falvakban, Majdányon, Oroszlámoson valamivel többen. A második ­világháború végén a német származásúak elhagyták a területet, sokakat meg is öltek közülük. A katolikus hívek száma ekkor csökkent a felére: ma főként magyarok, kisebb részben horvátok, bolgárok élnek itt. Amit Budapestről látunk, hogy sokan jönnek Magyarországra a Vajdaságból, vagy mennek Nyugatra, az innen másképpen fest: egyre fogyatkoznak a magyarok, a katolikusok. A püspöki székhelyen abban bíznak, hogy a lelki megerősödés fenntartja majd a hitet és az Egyházat, ám a végeken a remény csak nagyon halványan él. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy egy végtelenül szomorú helyre érkeztünk, ahol „az Isten jó éjszakát mondott a világnak”, ahogyan Ilonka néni fogalmaz Rábén, vagy ott vagyunk karácsony misztériumának színterén, ahol a mély csendben, az égig érő szegénységben megszületik majd a Megváltó. „Vannak vidékek / ahol az ének / kiment szokásból / ha van is élet / azt hihetnétek / mindenki gyászol // pedig csak védett / helyen az ének / valahol mélyen / szunnyad a lélek / legjobban féltett / gyönge csücskében.” Milyen régen hallottam ezt a Kányádi-verset! Milyen régóta élhet az ének, az élet, a remény sok-sok lélek legféltettebb csücskében!
József Majdányon őrzi a templomot, a reményt és a körülötte élőket. – Bevallom, papnak készültem – árulja el. De nem javasolta a plébánosa, mert a szülei vendéglősök voltak, és bajt hozott volna rájuk azokban az időkben. Méltán viseli Szent József nevét, aki a munkásemberek egyszerű életét élte Galilea perem­vidékén, majd az angyal hívására magához vette Máriát és a gyermek Jézust, s ezzel Isten nagy tervének része lett. A majdányi József is a maga egyszerűségében, gondoskodó szeretetével hordozza Jézust – az evangéliumot – az emberek között. Körbejár a faluban, gyűjt a betonozásra, a templom rendbetételére, mint egy kolduló ferences barát. Szépen, csendesen él, műveli a földjét és gondját viseli a templomnak. – Abbahagynám már, de mi is lenne velem, ha abbahagynám – mondja a hetvenöt éves férfi, és érezzük, ebben a szentképekkel díszített, szegényes kis szobában olyan ember él, akiben a látszólagos gyengeség ellenére nagy erő lakozik. Naponta olvassa a Szentírást és imádkozza a rózsafüzért. Hallgatta a szegedi református rádiót is, amíg el nem vették a frekvenciát. A Mária Rádió adását azelőtt Csantavérről sugározták – amióta Szabadkáról, az sem ér el ide. Milyen kár! Úgy tűnik, az itt élőket ezek a rádióadók erősítették a hitükben.
Német László püspök egyházmegyei zsinatot hirdetett, az első találkozót december 3-án tartották. „Kérjük Isten kegyelmét, hogy a Szent­lélek tegyen mindannyiunkat a teremtő és gyógyító isteni szeretet eszközévé úgy, ahogyan azt Krisztusban nap mint nap megtapasztalhatjuk” – írja a püspöki dekrétum. A teremtő és gyógyító isteni szeretet eszközeire bizony mindenütt nagy szükség van a világban, de itt talán még inkább. Milyen jó, hogy a zsinaton most szóhoz jut a sok apró kis szórványközösség! „Aki itt lakik, annak éppen úgy meg kell adni, amit az Egyház adni tud” – vallja a püspök.
A határ menti falvakban sok az üres ház, és kevés a gyerek: Majdányon hét, Rábéban mindössze öt kisgyerek él. És hol vannak az emberek? Szabadkára költöztek, meg ki a temetőbe – mondják a falvak megmaradt lakói. Majdányon száznegyvenöten laknak, hatvannégy lakott házra hetven üres jut – árulja majd el Matilka, aki kidobta a tévéjét, s a szabadidejében inkább a házakat számolgatja.
Szerettük volna megismerni ­Molnár Rózsát is, aki tanítónő és lelkipásztori kisegítő Oroszlámoson meg a másik két faluban. Igeliturgiát tart, házat szentel, temet, gondozza a templomokat és az emberek lelkét, és könyveket ír. Nem sikerült találkoznunk vele, de bármerre jártunk, mindenütt emlegették. Olyannak képzelem őt, mint amilyen József is: minden házban otthon van, mindenki számíthat rá. József tőle kapta Tangó nevű kutyáját, hogy ne legyen egyedül. Rózsa így gondoskodott róla.
Az adventi díszbe öltözött majdányi imaházban Matilka, Ibolya és ­Veronka vár minket. Matilka egyedül él, a lánya külföldön, a fia egy másik városban telepedett le. Szeret nótázni és viccelődni, nem éppen a jámbor, csendes hívők közül való. Emiatt olykor össze is kapnak az asszonyok, de őrzőjük, József megbecsüli Matilkát, azt mondja: „Eltart bennünket viccel.” József pedig szerető gondoskodással. Ibolya özvegy, hat gyereke közül egy maradt vele a faluban. Veronka Újvidéken élt, a gyerekei ott is maradtak, ő a férjével jött haza az anyósát ápolni. Mindannyian odaadó munkájukkal szolgálnak, s álmodnak a templomocskájukról: milyen jó lenne egy porszívó, hogy szépen ki tudják takarítani, és bárcsak új vakolatot kaphatnának a falak… Ne feledkezzünk el arról sem, hogy megemlítsük Pap Tibort és Ilonkát – figyelmeztet József –, mert ők nagyon sokat dolgoznak a templomon.
– Nem igazi karácsony ez már. Valamikor nem volt ilyen sok bazár meg mindenféle. Azt se tudják már, mit vegyenek. Itt a karácsony, itt – mutat a szívére vezetőnk. – Mit jelent a karácsony? – kérdezzük a többieket is. Várják a liturgiákat és a családot, ha eljönnek, örülnek, ha nem jönnek, szomorkodnak. Van mise, a jezsuita Sóti János atya bejárja az összes falut, és az a kevés gyerek is készül Rózsával, hogy szenteste délutánján énekeljenek, műsort adjanak. – Várom a piros Mercedest – teszi hozzá Matilka, némi rosszallást váltva ki ezzel az asszonyokból. – Józsi az igazi hívő ember, tiszta szívből erre fordítja az életét – teszik világossá. Karácsonykor tele van a templom Majdányon, gyónni is sokan mennek. Mégis nosztalgiával gondolnak vissza a régi szép gyerekkori karácsonyokra. – Szép, itt is szép – teszik hozzá. A gyerekek szaloncukrot, diót, mandarint, almát kapnak ajándékba a műsorért, szerényen, ahogyan élnek. Mégiscsak úgy tűnik, újjászületik a remény, és tovább él a szívekben a következő karácsonyig. – Tavasszal szép a falu, jöjjenek vissza! – hívogat minket Veronka.
József elkísér az utolsó faluba, Rábéra, ahonnan már látszik a szögesdrótkerítés. Nem az ország, hanem a világ vége ez itt – javít ki bennünket ottani vendéglátónk, Ilonka. Szép új templomuk van, az egyházmegye legkisebb temploma. 2005-ben Szent Adalbert tiszteletére szentelték ebben a kis faluban, ahol hetven ember él, és mindössze öt gyermek. – Na, majd főzök kávét, oszt megmölegszenek – hív be Ilonka a hidegből a házába, ahol gyorsan be is dob a kályhába pár kukoricacsutkát.
Karácsonykor a gyerekek szerepelnek, énekelnek – nem rejtőzött még el annyira az ének, hogy ne szólalna meg ilyenkor. Ilonka szomorkodik egy kicsit, mert az asszonyokkal kilencedet kezdtek, de mindenféle kifogás van, hogy miért nem tudnak eljönni az alkalmakra. – Elvégzem én magamban – biztatja József –, a Jóisten a gödörparton is meghallgatja… Nem mehetünk a Vatikánba elmondani – teszi hozzá.
„Hál’ Istennek, hogy megértük karácsony estéjét. Adj’ Isten bort, búzát, árpát, kukoricát, országunkban mögmaradást. Amelyinket a Jóisten az árnyékvilágbó’ kiszólít, adjon neki örök nyugodalmat” – ezekkel a szavakkal köszöntötték őseik a jászolt karácsonykor. Szenteste vacsora előtt behozták a terményt – szénát, kukoricát, ami volt –, és Szent János-napig ott maradt. Amíg volt kút, egy almát behajítottak, s onnan itatták a jószágot. József ma is felvág egy almát és odaadja a baromfinak.
A múlt hagyományainak felelevenítése után azonban a remény mintha elmaradna: – Vagyunk, ameddig leszünk, osztán nem leszünk… Nincs semmi, itt vége… Rosszabb álmodni, mert ha felébredünk, megint csak ez van… Állítunk karácsonyfát, betlehemet, minden lesz itt, csak mink nem leszünk… – mondja Ilonka, és újra beszélgetni kezdünk. – Imádkozunk, de minek – jegyzi meg, de aztán eszébe jut, hogy talán mégsem hiába, hiszen lett templomuk. Nem nagy, de ez a kis falu éppen belefér. – Nekünk ez annyit ér, mint a rómaiaknak a Vatikán – fordul büszkeségbe a lemondása. És szavaiban mégiscsak megcsillan a remény: „Szent Antal is a halaknak prédikált, amikor nem volt körülötte senki. Aztán lettek, akik hittek. Ha hiszünk benne, ha nem: nem csak úgy vagyunk a világon, hogy csak úgy lettünk – mondja.
1952-ben zárták be az imaházat, s egészen 2005-ig nem is volt itt helye az imádságnak. Ilonka szerint újabb ötven év kell ahhoz, hogy megint feléledjen a hit. De már minden ismerős a temetőben van. – Mit csináljunk, elmúlik az élet – tér vissza szavaiba a beletörődés. Mondjuk hát velük mi is: „Hál’ Istennek, hogy megértük karácsony estéjét. Adj’ Isten bort, búzát, árpát, kukoricát, országunkban mögmaradást.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..