A szent név tiszteletét bizonyosan a kereszténység gyökereinél kell keresnünk. Forrásaként a Szentírás néhány helyére szoktak hivatkozni: „A környékről közeledett egy kánaáni asszony, és hangosan kérte: Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia!” (Mt 15,22); „[egy vak koldus] Erre elkezdett kiabálni: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,38); „Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Két V. századi szerző, Ankürai Szent Nilus és Phótikéi Diadokhosz már kifejezetten említi Jézus Krisztus nevének segítségül hívását.
Parlagi Gáspár, aki a Jézus-ima egyiptomi megjelenéséről beszélt, a rövid – monologisztosz – imaformát úgy jellemezte, hogy az „egyszerű, szüntelenül ismételhető, hangsúlyos benne a bűnbánat, és a belső csend keresésére késztet”. Bizonyosan gyakorolták az egyiptomi sivatagban élő szerzetesek is. Később – mint arra Orosz Atanáz püspök előadásában rámutatott – annyira általánossá vált, hogy a kopt egyház mindennapi zsolozsmájába is bekerült a Jézus szent nevére való utalás: „Szívem mélyéből kerestelek, Uram, Jézus, segíts rajtam! Minden térd meghajlik jelenlétedben, Uram, Jézus Krisztus, segíts rajtam!” Létrás Szent János – aki először említi a szent név segítségül hívását Jézus-imaként – beszél a testi imádság és a szív imájának különbségéről. Az első annak a fohásza, akinek még a „kitárt kézre” van szüksége. A második önkéntelen, a lelki érzék felébredése, Isten ajándéka. „A sokmondatos ima megtéveszti és elernyeszti, az egymondatos többnyire összpontosításra készteti az elmét.”
Az egyiptomi források a Jézus-ima hatásait is leírják. Reszketés, forróság tapasztalható, az egész testet felhevíti a szív, és megszűnik minden sóvárgás. „Az értelmet befelé fordítva egyesíti az isteni tevékenységgel.” Belül ragyogást lát, mely „kibuggyan a szívből”. Az értelem az egész teremtést szemléli, melynek részletei leírhatatlanok. Görföl Tibor a Jézus-formulák változatait ismertető előadásában azt is hozzátette ehhez, hogy Isten emlékezetben tartása áthatóbb, célratörőbb, mint a formák ismételgetése. Ilyenkor az ember teljesen megfeledkezik magáról. Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy – amint azt Atripéi Szent Senute Contra Origenistas című művében leírta – „amikor azt mondjuk, Jézus, az egész Háromságot nevezzük meg”.
Felmerül a kérdés, hogy a légzésnek, étkezésnek milyen szerepe van a Jézus-ima gyakorlásánál. Egyrészt az aszkézisnek mindig része volt a test megtartóztatása. A légzés „technikája” a hészükhaszta – a csend imáját gyakorló – atyáknál került kifejezetten előtérbe, de hozzá kell tenni, hogy egy lelkivezető irányítására mindig is szükség volt. Ahogyan az Arszeniosz Kardamákisz – Ausztria metropolitája, Magyarország és Közép-Európa exarchája – a konferencia résztvevőihez intézett leveléből is kiderült, az imádkozás formája, módja nem szakadhat el az atyák tanításától és az egyház egészének közösségétől.
A Jézus-ima gyakorlata elválaszthatatlan a szerzetességtől. Baán István előadásában így írta le a szerzetesi élet rendjét: Olyan ima gyakorlása szükséges, amely Jézus nevét a szívbe vezeti – ehhez nélkülözhetetlen egy csendes szoba, és az, hogy hittel hívjuk segítségül Jézus Krisztus nevét –; zsoltározás; a Szentírás és a szentatyák olvasása; megemlékezés a bűnről, a halálról és az utolsó ítéletről; valamint munkavégzés is elengedhetetlen, hogy „fékezze a szerzetes tunyaságát”. Kocsis Fülöp püspök a monostort egy várhoz hasonlította, mely arra hivatott, hogy megvédje a szerzetest a kísértésektől. Ám bent sincs senki teljesen védve. Egy szerzetestől egyszer megkérdezték, hogy ő és társai mit csinálnak egész nap. „Elesünk és felkelünk, majd újra elesünk, és megint felkelünk” – hangzott a válasz. A szerzetesi élet eszköztára hivatott arra, hogy „Krisztus fegyverzetével” felövezve segítse a monostor lakóit. Az ima, az előírások és az öltözet mind részei ennek.
Evagriosz Pontikoszt sokan a szerzetesi élet egyik legnagyobb hatású teoretikusának tartják. Nem véletlen, hogy több előadó is hivatkozott rá. Baán Izsák OSB a IV. századi szerző Antirrhetikosz című művéről beszélt. Ebben Evagriosz a negatív gondolatok elleni küzdelemről ír, és útmutatást ad a „Jézus Krisztushoz való meneküléshez”. Számos szentírási idézetet javasol a kísértések leküzdéséhez, ám később Johannes Cassianus (360–430) már elegendőnek tartja az „Istenem, hallgass hívásomra, Uram, siess segítségemre!” formulát. A gázai szerzetesség még jobban leegyszerűsíti a gyakorlatot a Jézus-imával. Evagriosz tanítása megmarad „a szerzetesi élet csúcsát ostromlóknak”.
Evagriosz mindig hangsúlyozta, hogy a tiszta imát képzetek nélkül kell gyakorolni. Erre mutatott rá előadásában Ötvös Csaba is. „Nem tudsz tisztán imádkozni, ha az anyagi dolgok kötöznek, és folytonos aggódás gyötör, mert az imádság a képzetek eltávolítása.” A tiszta ima „meghaladja a mentális képek szintjét”. A nyugati szemlélődéssel összevetve itt tapasztalunk némi ellentmondást. Geréby György előadásában Loyolai Szent Ignác felfogásával vetette össze a Jézus-ima gyakorlatát. „Imádkozás közben ne alkoss magadnak semmiféle képet az isteniről, és ne hagyd, hogy az értelmedet bármilyen anyagi behatása érje, hanem anyagtalanul járulj az anyagtalanhoz, és érteni fogsz” – mondja Evagriosz. Az értelem közvetlenül, a maga egyszerűségében ragadja meg a valóságot, míg a fantázia az anyagi világhoz köt, és ezért csalóka lehet. Ha megjelenítünk magunk előtt egy evangéliumi jelenetet, és megpróbáljuk elképzelni, akkor beleveszhetünk a részletekbe. Egyszerűen azért, mert minden egyes részlet elgondolásakor döntenünk kell, milyen legyen pontosan. Szent Ignác ezzel ellentétben a kontempláció témájának aprólékos felidézését javasolja. A különbségek abból adódnak, hogy a lélek funkcióit másként képzelték el Keleten és Nyugaton, akárcsak a mentális ima szerepét. A keleti szemlélet a theósziszra helyezte a hangsúlyt, míg a nyugati mindenfajta „színelátást” csak a halál után tartott elképzelhetőnek.
Nyugaton a Jézus-imát A zarándok című mű tette ismertté. A könyv – melyet Nacsinák Gergely ismertetett – magyarul is többször megjelent, szerzője valószínűleg Mihail Kozlov. A XIX. században keletkezett, Tolsztoj és Dosztojevszkij is ismerte. Főhőse a szüntelen ima gyakorlatát keresi. Egy sztarec útmutatása alapján elkezdi a Jézus-imát ismételni, naponta egyre többször. Az ima végzését testi megnyilvánulásokhoz – légzés és szívdobbanás – köti; úgy tűnik, mintha ezáltal ki akarná kényszeríteni a hatást. A sztarecet később a Filokália olvasása helyettesíti, ami a keleti felfogás szerint nem helyes, hiszen szükség van személyes lelkivezetőre is. Ez utóbbi Nyugaton kevésbé volt probléma. Fontos ugyanakkor látnunk, hogy ebben a műben sem választják el a Jézus-ima gyakorlatát a „láthatatlan” előfeltételektől: az aszkézistől és a nincstelenségtől.
