Persze a Marvel is mindent megtett azért, hogy a végletekig csigázza az érdeklődést. Minden eszközt bevetettek ennek érdekében, közöttük a titkolózás állt az első helyen. A film cselekményéről ugyanis semmi, de semmi nem szivároghatott ki a bemutató előtt. Mindez persze érthető, hiszen a Bosszúállók kalandjainak záróakkordja esetében – ha jól számoltam, eddig huszonegy film készült a sorozatból – bármilyen részlet kifecsegése (újmagyarul spoilerezés) elvett volna a nézők moziélményéből.
Apropó, spoiler. Sok olyan filmet ismerünk, amelynek történetében kulcsfontosságú egy fordulat, egy váratlan csavar, s ha tudjuk, mi ez, akár már meg se nézzük. (Nekem most a Hatodik érzék jut az eszembe.) A Bosszúállók: Végtelen háború befejezése azt sugallta, hogy hőseink gyakorlatilag megoldhatatlannak látszó helyzetbe kerültek, ezért a Végjáték esetében sokan elsősorban a megoldásra voltak kíváncsiak. De csak a moziban, előtte nem. A film forgalmazója – már csak a bevétel érdekében is – arra kérte a nézőket, ne nyilvános helyen beszélgessenek a filmről. A felfokozott várakozásnak köszönhetően a spoilerkérdés mégis világméretű problémává vált. Állítólag New Yorkban egy tanár azzal fegyelmezte a gyerekeket, hogy ha nem viselkednek rendesen, részleteket fog elárulni a filmből. Máshol meg akarták verni azt, aki a filmről beszélt. A londoni metróban megkérték az utasokat, hogy ne mások füle hallatára vitassák meg a cselekményt. Magam is jártam úgy, hogy koncentráltan másra kellett figyelnem, amikor a 6-os villamoson két úriember – bár ezek után kétlem, hogy azok lettek volna – nagy hangon tárgyalta a Végjátékot. Május 6-tól azonban hivatalosan is ki lehet beszélni a film részleteit, s e felhatalmazással az alábbiakban élni is fogok. Így tehát azok, akik még nem látták – de meg szeretnék nézni –, ne olvassanak tovább.
Ott hagytuk abba, hogy Thanos a Végtelen háborúban felebarátainak felét egy csettintéssel eltüntette. Tehette mindezt azért, mert megszerezte az összes végtelen követ. A Végjáték kezdetén az életben maradt – és nagyon szomorú – szuperhősök ugyan látják, hogy bizony ennek a fele sem tréfa, ám ötletük sincs arra, mit kellene tenni. Egészen addig, míg váratlanul meg nem jelenik Marvel Kapitány (Brie Larson), aki magával hozza Vasembert (Robert Downey Jr.) és Nebulát (Karen Gillan). A csapat rájön arra, ami kézenfekvő: a múltat csak úgy lehet megváltoztatni, ha megszerzik Thanos kesztyűjét, és egy ellencsettintéssel mindent helyreállítanak. Meg is találják Thanost – aki egy távoli bolygón éli csendes, nyugdíjas napjait –, ám a kövek nincsenek sehol. Ráadásul Thor (Chris Hemsworth) nem bír magával, és haragjában lenyisszantja Thanos fejét. Telnek-múlnak az évek, míg egy napon váratlanul visszatér kvantummagányából a Hangya (Paul Rudd), aki azt javasolja, menjenek vissza az időben, szerezzék meg a köveket – és igen, csettintsenek. Bár elsőre sikertelenül próbálják meg felhasználni a kvantumtechnológiát, végül Vasember mosogatás közben rájön a megoldásra. A szent maradék tehát elindul, hogy visszaállítsa a világ rendjét.
Tulajdonképpen egészen a film végéig semmiféle meglepő fordulattal nem találkozunk. Azon kívül, hogy Thor borzalmasan elhízik, igazából minden más várható volt. Sejthető, hogy nem csak a Bosszúállók felét fogjuk látni, ahogyan az is, hogy Thanosnak a tizenkilencedik percben bekövetkezett halála csak ideiglenes. A film szerintem legalább fél órával hosszabb a kelleténél, ám a háromórás játékidő sem elég arra, hogy minden hős egyforma súllyal szerepelhessen. Marvel Kapitány még ezen is túltesz, a várakozásokkal ellentétben nem ő lesz az igazi kulcsfigura. Az is biztos, hogy az időutazós „ugrómeló” alapja egy sületlenség, ám ezen kár bosszankodni, végül is ez csak egy fiction, science nélkül.
„Bosszúállók, gyülekező!” – adja ki a parancsot Amerika Kapitány (Chris Evans). A jók és a rosszak közötti utolsó, gigászi küzdelemben tényleg mindenki ott van, aki számít: Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) és a Pókember (Tom Holland) éppúgy, mint Wakanda harcosai és az asgardiak. Tudjuk, hogy a legtöbb, amit tehet valaki, ha életét adja a többiekért, jelen esetben az univerzum lakóinak legalább a feléért. A szuperhősök ezúttal tényleg méltók a nevükre; személyes érdekeiket félretéve morális értelemben is hősökké válnak. Mondhatnánk persze azt is, hogy nincs vesztenivalójuk, ám ez nem feltétlenül igaz, hiszen Vasember például már családot is alapított.
Még egy gondolat erejéig visszatérve a film végére: egy vérbeli popcorn-mozi nagy hátránya, hogy a csendesebb részeknél csak a pattogatott kukorica és a chips ropogását lehet hallani. Akkor is így volt ez, amikor én néztem a filmet. Ám egyszer csak megtörtént az, amire senki nem számított, erre mindenki abbahagyta a rágcsálást, és a döbbenettől még nyelni is elfelejtett.
Azt, hogy a nézők nagy része a moziból távozóban elégedetten csettintett-e, nem tudom. Ám az biztos, hogy a Marvel a Végjáték után sem zár be. Amint a Pókember legújabb részének előzeteséből megtudhattuk, az összevissza csettintgetés úgy megzavarta az idő folyását, hogy egymásba gabalyodtak a különféle univerzumok. Vagyis még minden megtörténhet, akár az is, hogy…
