Segíthet ebben, ha visszagondolunk arra, hogyan fejtettük meg gyermekünk sírás általi üzenetét újszülött korában. Tudtuk rögtön, hogy éhes, vagy éppen a hasa fáj, netán álmos? Nem, mégis kerestük óráról órára, hogyan érthetnénk meg, mert még nem tudja elmondani nekünk a gondját. Kamasz gyermekünk tud beszélni, lehet, hogy több nyelvvizsgája is van már, ezért nem értjük, miért vágja be az ajtót, miért van szüksége ilyen közlési formára. Jó ehhez az „antennánk”? Tudjuk venni ezt az adást? Ennek a kódrendszernek a megfejtésére is szánunk annyi időt, türelmet, energiát, mint újszülött korában? Lehet, hogy ezzel az ajtóbecsapással csak azt jelzi, nem tudja elmondani nekünk, mi a baja. El kell gondolkoznunk azon, mennyire vagyunk elérhetők számára, tudunk-e elég időt szánni arra, hogy fürkésszük mondanivalóját. Nem azt értjük ezen, hogy helyeselnünk kell, ha ránk csapja az ajtót, hanem hogy még jobban oda kell figyelnünk rá. Lehet, hogy olyasmit szeretne közölni velünk, ami régóta feszíti, már többször szerette volna elmondani, csak nekünk épp akkor nem volt rá időnk, mert valami nagyon fontos dolgunk akadt. Például be kellett fejeznünk a mosogatást, el kellett olvasnunk a sportújságot, fel kellett hívnunk egy ügyfelünket, vagy még nem volt vége a tévében a kedvenc műsorunknak. Ha kapunk egy jelzést gyermekünktől a közlési szándékára vonatkozóan, s nem élünk vele, lehet, hogy sokáig várhatunk, míg újra kapunk esélyt. Ha kérdez valami számára lényeges dolgot, s mi éppen halaszthatatlan ügyeink miatt nem válaszolunk, lehet, hogy éveket kell várnunk egy újabb igazi kérdésére.
A második születés természetesen sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint az első. De rendkívül fontos készülni e korra, várni rá, s örülni annak, hogy gyermekünkből felnőtt lesz.
S ne felejtsük el: mi is voltunk kamaszok…
Hortobágyiné Nagy Ágnes és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói
