Biciklit gyűjteni éppenséggel elviselhetőbb, mint oroszlánbőrt vagy veterán autót, olcsóbb, mint ékszerezkedni, egészségesebb, mint betegre enni magunkat mindenféle egzotikus étellel. Biciklit gyűjteni talán még éppen viszonylag normálisnak minősíthető mánia. Nekem, ha biciklit szeretnék venni, nemcsak a saját bírvágyammal, hanem a feleségemmel is meg kell küzdenem. Azt mondják, a nők racionálisabb teremtmények, mint a férfiak. Én bármikor, bárkinek meggyőzően el tudom magyarázni, hogy éppen miért van szükségem egy-egy újabb kétkerekűre. A feleségem viszont nem bárki, ezért neki csak körültekintően szabad előadnom, miért is kell a sok másik mellé egy újabb bringa. Legutóbb a budapesti szaladgálós biciklim romlott el. Afővárosban nem szabad szép és jó cangával járni, nagy a lopásveszély. Tessék körülnézni, mindenhol öreg , kopott bicikliket látni kikötve. Az enyém is ilyen volt. Megjavíttatni többe került volna, mint amennyit ért. Körülnéztem eladóbringa-fronton, óriási a választék. Napokig vergődtem: nem tudtam dönteni egy harmincéves Csepel-félverseny és egy szintén Csepel márkájú, vadonatúj parasztbicikli között. Az utóbbit évtizedek óta világszínvonalon gyártják, gyerekkoromban is ilyeneken tekertünk: megbízható, egysebességes, jószerével elronthatatlan. – Ne beszélj annyit ezekről a biciklikről, az újat vedd meg, az öreggel úgy jársz, ahogy a régi budapestiddel, nem mászkálhatsz valami vacakkal ott a sok autó között – mondta a feleségem –, különben is alig kerül többe, mint a másik – tette hozzá. Csodálkoztam. Korábban harcolni kellett ilyen esetekben. Munkaeszközt vásárolunk neked, nem valami csilivili játékszert, nevetett a feleségem. Azóta magabiztos örömmel gurulok a Vámház körúton a gyönyörű, fekete Csepel-parasztbiciklimmel.
fotó: Bókay
