„Az emberi szenvedés mélységeit fürkészve”

A Liszt-művek gyűjteményében a „spirituális” címet viselők száma nagyon szembetűnő: az első Ave Mariától (1842) kezdve egészen a művész életének utolsó évéig nagy számban vannak jelen a katolikus hitet kifejező művek, amelyek olykor könnyen összetéveszthetőek az egyszerű, meditatív jellegű darabokkal. A művész képzeletében élő hősök szerepe egyre elhalványul annak érdekében, hogy helyet tudjon adni a szentek alakjainak és különösképpen Szűz Mária tiszteletének. A zene egyfajta lelki jellegű irányzatának megalkotásához, amelyhez zongorát, kórust és zenekart közösen szólaltat meg, Liszt komoly munkát végzett annak érdekében, hogy eltávolodjék a színpadias, improvizáló stílustól, amely korábban rá magára is oly jellemző volt.

Liszt vallásossága egyes műveiben eltérő módon jelenik meg, ami érthető is egy olyan művész esetében, aki büszkén hangoztatta szabadságát – állapítja meg Campanella. A költészet és a vallásosság közötti kapcsolat nem egyértelmű a művészetében. Számos művében szép kompozíciók által fejezi ki imáját, amely a lelki, erkölcsi megnyugvás megnyilvánulása. Liszt zenéje ezen kívül a szentek hősies alakjain keresztül olvassa az egyháztörténetet, az ő közbenjárásuknak és a győzedelmes egyház ünneplésének szenteli a hangszerek erejét, elsősorban kórusra és zenekarra írt miséiben.

Liszt pályafutása során a liturgikus zeneújító szerepében mutatkozott meg, talentumát az ókori egyházi hagyomány és az újítás közötti egyensúly kimunkálására használta. Számos, zongorára írt alkotása között semmiképpen sem szabad megfeledkezni a Krisztusoratóriumról és a Szent Erzsébet legendájáról. A Krisztusban Liszt egyetemes partitúrát hoz létre, amely a klasszikusokat követi, de azért a művész egyénisége is mélyen beleivódik a műbe. A zenemű az igazságból fakadó bizonyosságot, kiegyensúlyozottságot, erőt sugallja. Liszt műveinek felfedezésére indulva tehát a művésznek a római katolikus egyházhoz való mély hűségére bukkanunk – írja Campanella.