De nézzünk vissza kicsit a múltba! A XIX. század közepén a francia Pierre Michaux fából készítette el a velocipéd mintapéldányát. E járművel nagy távolságot is megtehetett, aki kellő vállalkozó kedvvel vértezte föl magát, mint például Borbély György tordai tanár. A Kolozsvári Athletikai Club sportembere az 1880-as évek elején Kossuth Lajost keresve jutott el velocipéddel Párizsba, visszafelé pedig Torinót is érintette. A kerekes kalandról könyvet írt, amelyben a velocipéddel való közlekedés veszélyeire is felhívta a figyelmet: az akkori utakon naponta többször is balesetet szenvedett, a magas járműről fejre esett… Később már fémből készült a szerkezet, s országonként más-más nevet kapott: az angolok pennyfarthingnak („fabatka, fitying”), a franciák grandbinek („nagy kettős”) az amerikaiak pedig egyszerűen ordinarynek nevezték. Egy angol feltaláló, Harry J. Lawson elégedetlen volt a velocipéddel. Addig törte a fejét, amíg végül kisebb átmérőjű kerekeket alkalmazott, és szétválasztotta a kormányzást és a hajtást végző kereket. Ötletes járgánya azonban nem nyerte el a nagyközönség tetszését, ráadásul Amerikában egyre jobb és biztonságosabb kerékpárokat fejlesztettek ki.
Felismerték a lánchajtás szerepét, az angol John Kemp Starley kidolgozta a ma is használt vázat és a döntött kormányrudat, az ír John Boyd Dunlop pedig – miután kisfia folyton felszántotta triciklijével a kifogástalan állapotban lévő gyepet – rájött a pneumatikus gumiabroncs előnyeire. A biciklit tehát többen fejlesztették ki, ám egyet kell értenünk Lord Charles Beresford brit admirálissal: „Akárki találta fel a kerékpárt, megérdemli az emberiség köszönetét.”
