Amikor először indultam el a Balaton-körön, rettenetesen felkészültem. Nagy táskát akasztottam a csomagtartóra, teleraktam élelemmel, öt liter teával, szerszámokkal. Hátizsákom is volt, az is teli. Szembeszél volt, de úgy százhúsz kilométeren át, Szigligetig viszonylag könnyen elkerekeztem. Van ott egy néhány kilométer hosszú, nem túl erős emelkedő. Néhány száz méter után szinte a megállásig lelassultam, igen erős volt a szél, a lábamban alig maradt erő, ziháltam, erőlködtem. Ott szerencsétlenkedtem a menet végén. Hirtelen mellém kanyarodott egy középkorú férfi, zöld mezére rá volt írva: Zsiga Szeró, Marcali, járműve nem előkelő, drága gép: kopott, de a fontos részeknél komoly alkatrészekkel felszerelt, kényelmes túrabringa. Mosolyogva, minden erőfeszítés nélkül nyomta a pedált mellettem. – Elfáradt, kolléga? – kérdezte, és mindenfélét beszélt, amiből keveset értettem, mert utolsónak gondolt erőtartalékaimat mozgósítottam, hogy fel tudjak kapaszkodni az emelkedőn. – Na, álljon mögém, majd én fogom a szelet – mondta a marcali ember –, folyamatosan haladjon, ez az utolsó nehezebb rész, utána már csak el kell gurulni a célig. – Fél óráig húzott így maga után, és amikor látta, hogy túljutottam a holtponton, intett: – Megnézem, mi van ott elöl –, és eltűnt. Végül negyedórás lemaradással, de beértem a célba.
Néhány év múlva Marcaliban volt dolgom, meglátogattam a Zsiga Szerót. Gyönyörű bringásboltot találtam a város központjában, csillogott-villogott az a sok új csodagép az üzletben. – Tessék parancsolni – lépett ki a boltból nyíló műhelyből Zsiga, aki Silinger István –, amúgy miben segíthetek? – Már segítettél négy évvel ezelőtt Szigligetnél – válaszoltam. Értetlenül nézett rám. – Én? Neked? Hogyan? – Felhúztál a Balaton-körön azon a szembeszeles emelkedőn – magyaráztam. – Valami rémlik – villant meg az ember szeme –, neked volt úgy telepakolva a biciklid. – Igen – bólintottam. – Nem nagy ügy – mosolygott –, minden évben van néhány ilyen esetem. Azért vagyok, hogy segítsek. Kinek úgy, mint neked, másnak meg defektet javítok. – Idén is jössz? – kérdeztem. – Hát hogyne mennék, nekem a bringázás az életem – húzta elő ütött-kopott túrabiciklijét Silinger István. Ettől egészen biztossá váltam abban, hogy idén könnyedén teljesítem a távot, Zsiga ott cikázik majd a sorban, és integetünk egymásnak. Látni fogom Szigligetnél, amint egy elgyötört arcú ember előtt tapossa a pedált. Lehet, hogy idén a célban nem találkozunk – talán később ér be, mint én.
