Egy másik ilyen, számomra különösen értékes személy Tóth Aladár, akinek szobrot is állítottunk az önkormányzat, a kórház és az egyházközség összefogásával. A szobor gipszmintája ma is a földeáki templomban található. Tóth Aladár a betegek lelki ellátásában volt munkatársam Makón. Egy fa kivágása közben agyvérzést kapott. Amikor megtudtam, mi történt vele, azonnal siettem hozzá. Sonkodi Sándorné állt mellette, ő segítette be a mentőbe. Aladár bácsi pedig csak ennyit mondott: „Ezután már jobb lesz.” Így búcsúzott ott, a házuk udvarán a jelenlévőktől. A kórházban elláttam őt a szentségekkel, és még aznap Istenhez távozott. Temetésén harminckét pap és több száz ember imádkozott érte. Én temettem. Azóta is sokszor imádkozom hozzá, kérem közbenjárását.
Hasonlóan nagy egyéniség volt Magyar Károly, aki a szeged-alsóvárosi temetőben van eltemetve. Halála előtt két nappal egy osztálytársammal meglátogattuk. „Annak örülök – mondta –, hogy az egyetlen szőnyegemet, ami volt még, azt is odaadtam Hamvas püspök úrnak. Most úgy indulok vissza a Jóistenhez, ahogyan ideérkeztem, ebbe a földi életbe.” Nagyon sokan voltak a temetésén. Néhányszor meglátogattam egyszerű sírját.
Meg kell emlékeznem Mihálka György karnagy úrról is, aki a szeged-belvárosi temetőben nyugszik. A temetésén én olvastam fel a szentleckét. Amikor Pál apostolnak a tesszalonikaiakhoz írt levelében odáig jutottam, hogy „az örökkévalóságban együtt leszünk Krisztussal és szeretteinkkel”, felesége és fia felzokogott. Részvétnyilvánításkor azután a felesége elmondta, hogy halála előtt azt a pápai áldást fogta a kezében, amit én kértem neki, s a miatyánkot imádkozva ment át a másvilágra Istenhez.
Egyetemi tanárok megható beszédeket mondtak, de számomra a legemlékezetesebb mégis az maradt, ahogyan a pedagógusokból álló kórus a sírnál Kodály Zoltán Esti dal című feldolgozását énekelte. Azóta én is gyakran énekeltem a temetéseken: „Erdő mellett esvéledtem / Subám fejem alá tettem. / Összetettem két kezemet, / Úgy kértem jó Istenemet: // Én Istenem, adjál szállást… Így búcsúztattuk sok százan a küzdelmes életet élő embert. Szatymazon a tanyasi iskolából mentem egy súlyos beteghez, aki öt kilométerre lakott a falutól. Meggyónt, megáldozott, aztán búcsúzóul azt mondtam neki: ha előbb ér a másvilágra, mint én, köszöntse a nevemben is a Szűzanyát. Alig értem haza a plébániára, amikor jön egy férfi az üzenettel, hogy menjek vissza a beteghez. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Amikor odaértem, a haldokló közölte velem, hogy nem tudja átadni a Szűzanyának az üzenetemet, mert van egy bűne, amelyet még soha nem gyónt meg. Amikor érdeklődtem, miért, azt válaszolta, azért, mert hosszadalmas a történet, és mindig úgy siettek a papok, hogy nem volt idejük meghallgatni. Most van idő, mondtam, nyugodtan elmondhatja. A férfi másnap meghalt. Én pedig egy életre megtanultam, hogy soha nem szabad a sok munkára hivatkozva sietni a betegek ellátásakor.
