Néhány évtizede a szenvedélybetegekkel foglalkozó intézmények, szervezetek azt állították, hogy csak motivált kliensekkel lehet segítőkapcsolatot kezdeményezni. Az önsegítő csoportok jelentős része mindig is így gondolta: „Te még nem ittál, drogoztál, gépeztél stb. eleget! Gyere vissza, ha már akarsz ezen változtatni!”
De addig mi van? Mindenkinek tétlenül kell várakoznia? A társfüggő hozzátartozónak és az addiktológusnak egyaránt? Egyszer csak magától átfordul a függő ember működése? Lehet. Három jeles amerikai pszichológus, James O. Prochaska, John C. Norcross és Carlo C. DiClemente tapasztalatai alapján kidolgozta a „valódi újrakezdés” modelljét. Ennek első állomása a „fontolgatás előtti szakasz”, amely mostanában felértékelődik a segítőkapcsolatokban. Legfontosabb jellemzői:
– Az e szakaszban lévők (nem csak a szenvedélybetegek!) védelmezik magatartásukat. Ennek elsőrendű eszköze a tagadás. Elutasítják a függőségükből, viselkedésükből fakadó kellemetlen eseményeket, mintha azok nem is léteznének. A tagadás viszont olyan információkat szűr ki, amelyek egyébként segítenék a változást.
– Nem vállalnak felelősséget tetteikért, negatív következményeikért, mintha meg sem történtek volna.
– A hárítások ellenére gyakran elcsüggednek, magukba gubóznak. (Ez viszont már jó jel lehet, ha van, aki észreveszi…)
A fontolgatás előtti szakaszban lévő emberek (még) nem tudnak csak a saját erejükből megváltozni. Úgy tudunk segíteni nekik, ha „kölcsönadjuk a szemünket, a fülünket és a szívünket”. Tapintatosan és figyelmesen arra kell biztatnunk őket, hogy mozduljanak el a következő szakasz, a fontolgatás felé, s így megnyíljanak a változásra.
Mit ne tegyünk?
– Nem szabad erőltetni a cselekvést. A szükséges változás nem egyenlő a cselekvéssel.
– Ne nyaggassuk az érintettet!
– Ne adjuk fel a reményt! A feladás közönye a problémás viselkedés jóváhagyása lehet.
– Ne legyünk tettestársak! Legyünk inkább jó és pontos tükrök!
(Ajánlott olvasmány: J. O. Prochaska – J. C. Norcross – C. C. DiClemente: Valódi újrakezdés című könyve)
