Életének igazán aktív időszaka alig tett ki tizenöt évet, 1935-ben kezdődött, és 1949 legelején, elfogatásával végződött, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy e kor magyar katolikus egyházának, társadalmi mozgalmainak és – közvetett úton – még a politikának is egyik legkiemelkedőbb alakja legyen. 1935-ben alakította meg a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületét (KALOT), amely félmillió fiatal taggal hazánk történelmének legnagyobb vallásos elkötelezettségű társadalmi szervezete, legnagyobb parasztszervezete és a Demokrata Néppárt legfontosabb bázisszervezete lett. 1943-ban az ő elképzelései szerint, Serédi hercegprímás egyetértésével és Apor püspök konkrét kezdeményezésére jött létre a Katolikus Szociális Népmozgalom, amely kialakította valamennyi szociális szellemű katolikus szervezet szoros együttműködését. 1944 őszén ugyancsak az ő elképzelései szerint és a magyar katolikus vezető értelmiség kiemelkedő tagjainak közreműködésével alakult meg a Demokrata Néppárt (DNP), a magyar történelem legnagyobb súlyú kereszténydemokrata pártja és – véleményem szerint – a legmagasabb erkölcsi és intellektuális szintet képviselő s egyben legszélesebb népi bázisú politikai mozgalma. Mindezek szellemiségét a KALOT Kerkai által megfogalmazott négyes alapeszméje határozta meg: Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart! Ez a vallási, a kulturális, a szociális és a nemzeti törekvések egységét és együttes szolgálatát jelentette, a nép és a haza vallásos szellemű fölemelését.
Kerkai Érden vészelte át a front átvonulását, majd azonnal Debrecenbe ment, hogy ott kivívja a katolikus szociális mozgalmak és a néppárt elismerését. Társaival együttműködve sikerült elérnie a KALOT törlését a feloszlatásra ítélt „fasiszta” szervezetek listájáról, de nem tudta megmenteni az összes katolikus szociális mozgalmat. Minden követ megmozgatva és minden segítséget igénybe véve kijárta a DNP működésének engedélyezését is, de ez csak 1945. szeptember 17-én vált véglegessé. Súlyos ellentét alakult ki közte és a vele tartó mozgalmi és politikai vezetők, illetve Mindszenty hercegprímás között, aki nem fogadta el azt, amit Kerkai e szervezetek továbbélése előfeltételének tartott: modus vivendi keresését a hatalom tényleges birtokosaival.
A KALOT megmentésére megkísérelte a lehetetlent: a szovjet egyetértés megszerzését e szervezet továbbéléséhez. 1946. június 10-én szovjet küldöttség jelenlétében tartották meg a KALOT éves közgyűlését, majd ugyanaznap este a Zeneakadémia nagytermében a bemutatót működésükről, az ezt követő napon pedig a KALOT-ot is meghívták a szovjet nagykövetségen tartott fogadásra. A testületet azonban 1946. július 4-én, más társadalmi szervezetek százaival együtt feloszlatták. Talán ennyi időre volt szükség a szovjet egyetértés megszerzéséhez; sohasem fogjuk megtudni a teljes igazságot.
Kerkait a KALOT feloszlatása sem törte meg. Megkísérelte a szervezet újjáalakítását KAPSZ néven. Főként a volt KALOT-tagok aktivitása útján komoly része volt a DNP 1947. évi választási sikerében. Már korábban ő lett a magyarországi jezsuita Centrum Sociale vezetője, majd később az akkor alapított kaposvári jezsuita rendház főnöke. Döntő szerepet játszott a telepes pasztoráció megindításában, a Falu-Manréza mozgalom előkészítésében és az úgynevezett somogyi kísérletben. E három kezdeményezés célja a falusi hitélet fenntartása volt az alapvetően megváltozott körülmények között. Elsősorban Bánáss László püspökkel és Barankovics Istvánnal együttműködve mindent megtett a végső törés, a Mindszenty-per és szörnyű következményei elhárítására. Ez ügyben kétszer is járt Rómában, Bánáss püspök és Czapik érsek római útjának előkészítésére. A jezsuita generális mindkét alkalommal felajánlotta, hogy maradjon ott, és szolgálja másutt ugyanazokat a célokat, de ő úgy döntött, hogy itthon marad, és osztozik a magyar nép sorsában. A Mindszenty-pert megelőző napon, amikor Barankovics és Jánosi József jezsuita, látva, hogy már semmit sem tehetnek, az amerikai nagykövetség gépkocsiján elhagyta az országot, megkeresték őt Kaposváron, kérve, hogy utazzon velük. Nem engedett a kérésüknek, kitartott elhatározása mellett, és itthon maradt, vállalva a börtönt, amelyről tudta, hogy nem kerülheti el. Közvetlenül a Mindszenty-per kezdete után tartóztatták le, és ezzel megkezdődött élete utolsó húsz, szörnyű szenvedéssel és megaláztatásokkal teli éve. Emberi nagysága megmutatkozott abban is, ahogyan e terheket elviselte, de megpróbáltatásainak leírása nem illik bele ebbe a tetteit tárgyaló és 110. születésnapja alkalmából írt ünnepi megemlékezésbe.
