Június hónap rendesen a papszentelések hónapja és az aratás kezdete ezen a vidéken. Jézus képe az aratásról, és fölszólítása, ma már szinte magyarázatra szorul. A komputerizált kombájnok korában, amikor a gép szinte önmagától végzi a nyári betakarítási munkát, keveseknek van fogalmuk a régi aratásról. A falu társadalmából akár csak ötven-hatvan évvel ezelőtt is sokakat vitt még munkába az aratás. A napot fohászkodással kezdték, és Istennek hálát adva fejezték be. Az akkori emberek érezték, hogy nem pusztán a maguk munkájáról, hanem Isten áldásáról van szó.
Így vagyunk a papi hivatással is, amelyet nem lehet, mint a munkaerőhiányt, pénzzel pótolni. Isten hívására van szükség hozzá, s ugyanakkor emberi imádságra és olyan környezetre, amelyben a hivatás megszülethet. Kérdezhetnénk: miért kell hivatásokért imádkozni, miért nem támaszt mindig elegendő papot és szerzetest az Úr? Szent Ágoston azt mondja: Isten megteremtett téged a megkérdezésed nélkül, de nem üdvözít az erőfeszítésed nélkül. Így van ez a papi utánpótlással is.
Amikor egyetemistákkal foglalkoztam, feltettem a kérdést a fiatalembereknek: eszükbe jutott-e, hogy esetleg papok is lehetnének? Szinte mindegyikük azt felelte, hogy igen. Miért is vagyunk válságban? – kérdezhetnénk. Először is sokkal kevesebb gyermek születik, mint régen, s közülük eleve kevesebben válaszolnak a hívásra. A családi háttér hiánya már közhely. Az Egyház nagyon sokáig nem szentelt pappá olyanokat, akiknek a szülei nem éltek szentségi házasságban. Ma már csodaszámba megy, ha valakinek ugyanaz az apja, akinek a felesége az illető anyja. A mai fiatalokból hiányzik egy, a nehézségektől meg nem riadó, férfias és ugyanakkor jóságos apa képe. Amikor még létezett a sorkatonaság, a kalocsai laktanyaparancsnok azt mondta, egészen nőiessé vált a fiatalemberek viselkedése: ha valami megpróbáltatás éri őket, sírni kezdenek.
Nehézséget jelent az is, hogy nagyon sokan nem járnak hittanra, nem kapcsolódnak be a liturgikus életbe. Nem azokból lesznek a villamosmérnökök, akik bukdácsoltak fizikából, s ugyanígy a papi hivatás gondolata sem indítja meg azokat, akinek élő példa hiányában nem volt ilyen élményük. Hozzáadódik ehhez még az is, hogy a pedofilkérdés folyamatos napirenden tartása úgy tünteti föl a fiatalok előtt ezt az életformát, hogy a papok nagyon elvetemült emberek. Holott köztudott, hogy a papság körében kisebb százalékban van jelen ez a probléma, mint akár csak más foglalkozások képviselői között. Egy mellékmondatban megjegyzem: ha egy katonatiszt a magánéletében elkövet valami erkölcstelenséget, nem vonják felelősségre a hadügyminisztert, és semmiféle kárpótlást nem fizet a nemzetvédelmi minisztérium – mindenkin a saját bűnét kérik számon. Mi pedig, ha ártatlanok vagyunk is, mindenkitől bocsánatot kérünk, s a nyugati egyházakat a kártérítés már a teljes csőd szélére juttatta.
A papi hivatás megszületése körül azt is nagy nehézségnek látom, hogy a papok, akiktől finomabb lelkületet várnak el, olyan világban nőnek föl, ahol egy választási kampány vagy a Facebookon való jelenlét is a legaljasabb indulatokat hozza ki az emberekből. Bátran állítom, hogy a katolikus világi papok ma nagyobb kihívások előtt állnak, mint a szerzetesközösségben élők vagy a görögkatolikus papok.
És mégis! Vannak, akik meghallják az Úr szavát – ez már önmagában is csoda –, és jó papokká válnak. Amikor egy-egy helyezésre kerül a sor, amit az egyházmegye szükségletei megkívánnak, még azok is kérik, hogy vonjam vissza a döntést, akik épphogy csak ismerik a papjukat. Valami jó emlék hozzáköti őket. Ma is áll: „A szavak elszállnak, és a példák vonzanak.” Istennek legyen hála azért, hogy Boldog Brenner János vértanú személyében egy tündöklő csillagot állított Egyházunk a fiatal papság elé.
Egyszer egy püspöki szolgálatom után rám bíztak egy ministránst, hogy vigyem el az egyik útba eső faluba. Kérdezgettem őt, hogy hányan vannak testvérek (hárman voltak), és a fiúcska elárulta, hogy bizony gyakran veszekednek. Saját szavai szerint: nem engedelmeskednek neki a kisebb testvérek. Egy idő után megkérdezte, hogy jó-e érseknek lenni. Azt válaszoltam, jó is, meg rossz is. Kérdezte, hogy mi a jó. – Emberekkel találkozom, taníthatom őket, és olyan szép ünnepeken is részt vehetek, mint ez a templomszentelés volt – feleltem. – És mi a rossz? – kérdezte. – Sokszor én is úgy vagyok az értetlenkedő emberekkel, mint te a testvéreiddel – mondtam. A fiúnak ez volt a válasza: – Átérzem a problémáját. – Ha egy gyerek át tudja érezni a lelkipásztor problémáját, akkor mennyivel inkább át kell érezniük a híveknek! Jóindulatúan viszonyulni a paphoz, amiben lehet, segíteni őt, és legfőképpen imádkozni érte. Reméljük, ha Isten elé visszük a közös gondjainkat, akkor azok megoldást találnak.
