Keretek között
Fotó: Mészáros Ákos

 

Emeletes panelház három szintjének remekül sikerült illúziója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galéria A épületének nagy belmagasságú földszintjén. A ház oldalán egy hatalmas sgrafitto látható, amelyet Kádár György festett 1958-ban. Az eredeti méretben elkészített kiállítási installáció a valóságban is létezik: Újpesten, a Szent László téren ma is áll ez a háromemeletes lakóház. A falképen egy család látható, két szülő és három gyerek, amint éppen nagy lendülettel fát ültetnek. Az is lehet, hogy a kép az élet fáját szimbolizálja. Az aula előterében két szoborcsoport is látható még, amelyek szintén családokat ábrázolnak, az egyik Kerényi Jenő alkotása 1952-ből.
A galéria egy olyan kiállítás bemutatására vállalkozott, amely a szocialistának nevezett elmúlt korszakot járja körül, abból is az 1960-as éveket, az 1956-tól 1968-ig tartó időszakot. Amikor az ’56-os forradalomnak köszönhetően már nem a Rákosi-kor diktatúrája érvényesült, hanem a kádári konszolidációnak nevezett enyhébb, pártállami rendszer volt az uralkodó. Azért is fontos ez a nagyszabású tárlat, mert felnőtt már egy olyan új nemzedék, amelynek tagjai még nem éltek akkoriban, és a kiállított háromszázötven műtárgy, festmények, szobrok, grafikák, könyvek, plakátok, valamint iparművészeti alkotások mindenképpen érdesek lehetnek a számukra. Akik pedig a koruknál fogva megélték ezeket az időket, azok egy sokoldalú, elemző tárlatot láthatnak, amely nem nosztalgiázik, hanem tárgyilagosan közelít témájához. A tárgyak jelentős része nem állandó kiállítási anyag, közülük számos alkotást a múzeumba kerülése óta eltelt öt-hat évtizedben még soha nem láthatott a közönség.
Akkoriban ellentmondásos korszakban éltünk. Még megvoltak a régebbi szocreál beidegződések, de már mutatkoztak a valóság természetére provokatívan rákérdező neoavantgárd törekvések is. Lassan eltűnőben volt a hamis, agitatív tartalmú ábrázolási konvenció, és helyette egy korszerűségre törekvő, a nyugati hatásokra is reflektáló művészet kezdett kibontakozni. Mindez valamiféle „keretek között” zajlott, amelyek persze láthatatlanok voltak. Mindenkinek magának kellett tudnia, hogy meddig mehet el. A hatvanas években alakult ki a kultúrára vonatkozóan az úgynevezett három T, vagyis a művek tiltott, tűrt és támogatott kategóriák szerinti minősítése.
A kiállítás hét nagyobb egységre tagolódik. Az első teremben rögtön szembeötlő Barcsay Jenő két hatalmas szénrajza, amelyeket egy-egy nagyobb mozaikhoz készített. Több kisebb olajfestménye is látható itt, amelyeket a konstruktivizmus jegyében alkotott. Barcsay személye meghatározó a magyar képzőművészet szempontjából. Neki nem volt saját osztálya a főiskolán, viszont mindenkit tanított művészeti anatómiára. Az akkoriban ott tanult művészek közül legtöbben úgy emlegetik őt, hogy a mesterük volt. A modernizmus jegyében dolgozott, munkássága hiteles, rajztudása páratlan volt, anatómiai rajzait ma is csak csodálhatjuk. A teremben további három jelentős alkotó, Bortnyik Sándor, Uitz Béla és Bernáth Aurél műveit láthatjuk, akik jelentős stílusteremtő erővel rendelkeztek. Ők már a háború előtt is részt vettek a nemzetközi avantgárd mozgalmakban, s az ötvenes-hatvanas években már nagy öregeknek számítottak, meghatározó mesterek voltak.
A kiállítás további részében Jeges Ernő két érdekes olajfestményét nézhetjük meg. Jeges a két világháború között a hivatalos művészetet reprezentáló római iskola tagja, valamint keresett és elismert egyházművészeti festő volt. 1945 után már munkát is alig kapott, állami megbízásokkal pedig egyáltalán nem keresték meg. Az 1950-es években is adódó egyházi megrendelések mellett 1953-ban két olyan pályaművet is készített, amelyek szocreál tematikájuk miatt teljesen egyedülállóak az életművében. Az egyik A szénelosztó építése Komlón címet viseli. A kép témája az építés, amely kettős metaforaként jelenik meg: egyfelől a szocialista társadalom építéseként értelmezték, másfelől pedig a lakásépítésre vonatkozott, hiszen lakásokra a háború után is nagy szükség volt. A festményen különféle fa állványzatokat láthatunk, melyek közül az egyik piros színnel van megfestve. A kiállítás dizájnerei átvették ezt a motívumot, ha végigmegyünk a termeken, hát­tér-­installációként mindenütt ezek az állványelemek köszönnek vissza.
A korszak ikonikus darabja, Somogyi József Martinásza két példányban is megnézhető. A hatvanas évek népszerű alkotója és tanára Hincz Gyula volt, aki nagy tekintélynek örvendett az Iparművészeti Főiskolán. Nyitottságával és tájékozottságával mély hatással volt a tanárokra és a diákokra. Fontos szerepet játszott a főiskola modernista iparművészeti szemléletének erősödésében. Hincz Párizsban és Berlinben tanulmányozta a modern festők művészetét. Később, a negyvenes évektől egyre inkább stilizált, kontúros alakokkal kísérletezett, és a hatvanas évekre eljutott az absztrakt művészetig.
A korszakra jellemző lakásépítési láz magával hozta az iparművészet változásait is. Az új, modern lakásokba csak kisebb holmik fértek be, a bútorokat ezért nemcsak méreteikben, hanem anyagukban is át kellett alakítani. Átformálódott a tárgykultúra is. A kiállításon korabeli székeket, falvédőket, kisebb asztalokat láthatunk, absztrakt, geometrikus mintázatú függönyökkel. És hát persze nem maradhat el a faburkolatos, Kékes vagy Orion márkájú televízió sem.
Művészet és világpolitika – ez a következő szekció címe, ahol jeles külföldi mesterek nevezetes alkotásait láthatjuk, mint például Picasso híres, A béke galambja című művét, amelyet annak idején olyan sokszor reprodukáltak. A spanyol festő jól „beleillik a képbe”, hiszen élete során gyakran tett hitet elkötelezett baloldaliságáról.
Csernus Tibor az 1956 után beérkező nemzedék egyik legjelentősebb, nagy hatású mestere. Az 1950-es évek végén a szürrealizmust és a naturalizmust ötvöző úgynevezett szürnaturalizmus egyik megteremtője volt, majd 1964-es Párizsba költözése után egyre inkább a klasszikus barokk festészet befolyásolta stílusát. Saint-Tropez, 1959 című képén a filmekből is ismert riviérai városka vidám hangulatát egy szürke, drabális hadihajó töri meg. Az emberek mind odatömörülnek, hogy láthassák az érkező hajót. Tökéletes szürreális jelenet. Mit keresne egy hadihajó a boldogság szinonimájaként ismert francia riviérán, pláne békeidőben?
Gyémánt László velünk élő kortárs művész képei, portréi sokak számára ismerősek lehetnek. Bravúros rajztudása, finoman széles ecsetkezelése mindig is népszerűvé tette a közönség körében. A kiállításon két remek képe látható a hatvanas évekből: az Építkezés, 1965 című és az Életben maradottak karneválja című olajfestménye. Az elsőn hatalmas állványzatokat látunk, de mintha nem lenne mögöttük épület. Csupán előkészület ez egy soha meg nem valósuló házhoz, a semmi közepén. „Mint valami modern Bábel tornya, mint a szocialista építés utópiája, de leginkább ennek az utópiának az abszurditása” – olvashatjuk magyarázatként a kiállí­tó­terem falán.
A külföldi művészek közül az angol Henry Moore egy rajzát nézhetjük meg Szoborterek, 1949 címmel. Sajnos szobrot tőle nem hoztak el a kiállításra, pedig nagyon izgalmas lehetett volna.
A konzervatív realizmus jegyében dolgozott Mácsai István, aki szinte hiperrealista módon festette meg a képeit, gazdag fantáziával. Legtöbbször a XX. századi utcaképbe varázsolt bele szürreális hatást elérve egy-egy, a régi mesterektől vett részletet. Téli vadászat című festményébe például a németalföldi Brueghel Vadászok a hóban című képéről kölcsönözte a baktató vadászokat. A Nemzeti Galéria mostani kiállításán néhány egyszerű pesti látképet nézhetünk meg tőle a hatvanas évekből. Álldogáló, beszélgető emberek a „Felszab” téren, a mai Ferenciek terén. A Pesti utca, 1961 gyönyörű kortörténeti dokumentum, az öltözködés, az akkori villamos, a telefonfülke, az utcai jelzőlámpák, mind-mind árulkodó részletei egy korszaknak, egy életformának.
Talán az ezt követő terem a legérdekesebb, ahol a tűrt és tiltott művészeti alkotásokból láthatunk egy válogatást. A tiltás általában azt jelentette, hogy nagyjából mindenki tudta, mit lehet és mit nem. Akkori munkahelyemen, a Ludas Matyinál Mikes György főszerkesztő-helyettes mindig azt mondta: „Csak azt ne írjátok le, hogy le Kádár Jánossal.” Ő ezt ilyen egyszerűen intézte el, de azért máshol ennél egy kicsit bonyolultabb volt a helyzet.
A kiállítás rendezői – nagyon szellemesen – fekete keretekben felírták a falakra a tiltás jelszavait, a tabutémákat. Például: 1956, az utána emigráló magyarok, a nyugati fogyasztói társadalom szabadsága, a párt kritikája stb.
Végezetül az utolsó terem falain megjelennek a köztéri munkák, vagy legalábbis azok vázlatai, színes tervei, kartonjai. Ezek a művek általában a modernizmus jegyében születtek. Legtöbbször erősen stilizált figurák vagy inkább absztrakt motívumok jelenítették meg az optimista jövőt, a modern életet. 1963-tól kötelezték a kivitelezőket és a megrendelőket, hogy műalkotásokkal díszítsék az épületeket. Így aztán városszerte köztéri szobrok, sgraffitók, falikerámia-dekorációk, üvegablakok, faliszőnyegek és mozaikok jelentek meg.
A nagyszabású tárlat befejezéseképpen pedig megnézhetünk egy válogatást a sokszorosított grafikák korabeli gyűjteményéből. A kor legkiválóbb alkotói vettek részt ebben, mint például Maurer Dóra, Kondor Béla, Reich Károly vagy Gross Arnold. Majd illusztrációkat, hanglemez- és könyvborítókat láthatunk az 1960-as évekből. Ha végignézzük ezeket a nyomtatványokat, itt is felfedezhetjük a modernizmus geometrikus elemeit, a groteszk betűtípusok alkalmazását, az oválisok leegyszerűsített formavilágát.
A kiállítás sokszínűségét mutatja, hogy videón interjúkat is láthatunk a még élő művészekkel, Maurer Dórával, Gyémánt Lászlóval és másokkal. Az A épület földszintjén, az aulában remek kronológia segíti a történelmi és kultúrtörténeti tájékozódást a hatvanas évek világában. A kiállítás kurátora, a korszak kiváló ismerője, mondhatnánk úgy is, „motorja”: Petrányi Zsolt művészettörténész.