Keresztvivők
Fotó: Lambert Attila

 

Kora reggel Vácon kezdünk, de aztán csaknem az egész egyházmegyét bejárjuk Pálfay Gellérttel, a nyolc intézményből álló Szamaritánus Szolgálat vezetőjével. Naponta több száz embert ellátó, számos helységben működő népkonyhájuk, támogató és otthonápolási szolgálatuk, időseket ellátó otthonuk és alapszolgáltatásokat nyújtó intézményeik, speciális gyermekotthonuk, nevelőszülői és romákat segítő hálózatuk egyaránt van. Már akkor sejtjük, hogy mindez egyetlen írásban bemutathatatlan, amikor útnak indulunk. És amikor este nyolckor, a rengeteg élménytől zsibongó fejjel, de nagyon lelkesen kiszállunk az autóból, megígérjük, hogy több írást is szánunk majd nekik. Ez az első.
Müllerné Marikával a kóspallagi leágazásnál találkozunk. Hangsúlyos részlet, hogy itt át kell szállnunk az ő terepjárójába. Ahová megyünk, ott ez a megfelelő közlekedési eszköz. Az általa és társai által segített emberek egy részét ugyanis csak a hegyoldal nyaktörő földútjain lehet megközelíteni. Marika a Váci Egyházmegye támogató és otthonápolási szolgálatának vezetője, amely a Dunakanyar tizenegy településén van jelen. 1996-tól léteznek, korábban a karitász intézménye voltak, 2009-ben kerültek át az egyházmegyéhez. Az első, akit felkeresünk, egy gyermekkora óta hallássérült, Nagymaros külterületén, a János-hegyen lakó hölgy, aki 2014-ben életmentő műtéten esett át, a múlt évben pedig részlegesen lebénult. Mára azonban szerencsére – élettársa támogatásának és a szolgálat munkájának köszönhetően – sokkal jobban van, és járókerettel már egészen ügyesen közlekedik. Ennyire pozitív, bajait ekkora méltósággal, sőt derűvel viselő emberrel régen találkoztam. Két kutyus szaladgál körülötte, és hamar kiderül, hogy mennyire fontosak a számára. Amikor ugyan­is szóba kerül, hogy a szolgálat mopedet próbál neki szerezni, részben hogy ki-kimozdulhasson, részben hogy időnként bevásárolhasson, ő inkább azt hangsúlyozza, hogy a szökős kutyák után menne vele, mert szerinte ők ezt elvárják tőle. Marika elmondja, hogy Katalin 2012-ben még nem volt képes ellátni magát, ezért akkor akár naponta háromszor is felkeresték. Sokszor vitték orvoshoz, rehabilitációs kezelésekre kisbusszal, nemegyszer az általuk szállított gyerekek társaságában. Két kisbuszuk van; az újabba, amelyet egy Emmi-pályázaton nyertek, liftet is szereltek, így a kerekes­szé­ke­sek beemelése sem jelent gondot.
A minden akadályt legyőző remény optimizmusával jövünk el Katalinéktól, és ez még csak a nap kezdete. Nagy­maros központjába érve egy jelképes jelenet tanúi leszünk: kerekes székes hölgy áll közvetlenül a templom kapujánál, befelé fordulva, mintha be akarna menni. Ő is a szolgálat korábbi gondozottja, és vele is van egy kutyus. Marika mozgáskorlátozottnak született, de annak alapján, amit megtudunk tőle, teljesnek érzi az életét. Három, harminc év körüli gyermeke és unokái vannak, élete nagy kalandjaként mesél a lourdes-i zarándoklatról, amelyen sok éve részt vett, és az egykor a kis Bernadette által „a Hölgy” kérésére fakasztott forrás vizéről, amelyben meg is fürdött.
A következő nagy lélek, akivel ma találkozunk, Boros Zoltán atya, a nagymarosi plébánia munkatársa. Mint elmondja, két éve, ötvenöt évesen, négy agyérgörcs hatására fél oldalára lebénult, és elvesztette a beszédképességét. Egy ideig a székesfehérvári papi otthon lakója volt, de arra vágyott, hogy dolgozhasson, ezért szívós munkával, sok-sok gyakorlással, gyógytornával és logopédus segítségével újra megtanult beszélni és járni. Mivel az utóbbi még nem megy tökéletesen, mopeddel jár át a templomba. Mindennap misézik, felnőtteket oktat hittanra, készít fel elsőáldozásra, bérmálásra, és bármikor lehet hozzá gyónni menni. Papi szolgálatát az otthonápolási szolgálat teszi lehetővé; munkatársuk, Dúróné Varjú Klára hetente háromszor felkeresi, segíti a tisztálkodásban, megborotválja, és rendszeresen elszállítják gyógytornára is.

*

Délután Alsónémedi határában járunk. Ezt a helyet a GPS sem jelzi, mondja Gellért. Olyan, mintha egy tanyára, méghozzá egy mintagazdaságba csöppentünk volna: juhok, kecskék a karámban, gondosan megművelt földterület rengeteg zöldséggel és öntözőrendszerrel, mellette elégedetten nézelődő disznók, amelyek jöttünkre az óljuk mögé bújnak. Tizenhat, tizennégy és tizennyolc év közötti, állami gondoskodásban levő fiú otthona ez, akiket a gyámhatóság droghasználat, magatartási problémák miatt helyez ide, amit kezdetben mindig büntetésként élnek meg. Azt kell bizonyítani számukra, hogy itt valóban a javukat akarják, mondja Seffer István, a gyermekotthon vezetője. Gyakori a szökés. István egyszer egy szökésben levő fiú után ment a sárban, a bozótosban. A gyerek végül megszánta, és visszament vele. Méghozzá azért, mert ilyen – hogy valaki összesározza magát a kedvéért – még soha nem történt vele. – Mi azért vagyunk, hogy ne halj meg – mondta neki István. – Kérlek, adj nekünk két hetet, ismerj meg bennünket, és hogy milyen lehetőségeket kínálunk fel neked itt! Ha nem tetszik, amit tapasztalsz, utána is elmehetsz.
Sport, pszichodramatikus színház, munka: kertészkedés, állatokkal való foglalkozás: ezekkel próbálják őket motiválni. Pontokat szerezhetnek a jó munkájukkal; azzal, ha rendet tartanak, mosogatnak, takarítanak. – Nem klasszikus rehabilitációs intézmény vagyunk. Olyan fiatalok élnek itt, akik nem feltétlenül akarnak együttműködni velünk, és mi sem dönthetünk úgy, hogy emiatt megtagadjuk tőlük a gondoskodást – folytatja István. – Természetesen vannak céljaink, de feltételek nélkül kell elfogadnunk őket. Ki kell érdemelnünk, hogy akarjanak velünk egy úton járni. A magvetés a munkánk. A sikereink is csak aprók lehetnek, de attól még nem jelentéktelenek. Például hogy valamelyikük itt marad, mert értelmét látja, elkezdi a szobáját díszíteni, sikerül elvégeznie egy osztályt. Nem hosszú távra, hanem mindig aznapra tervezünk a fiúkkal. Mert nekik napról napra kell túlélniük. Visszaesések és újrakezdések váltakozásában élünk. Van úgy, hogy valamilyen feladatra rákattannak, a növényeinket például ők hajtatták – annak idején az összes szoba virágcserepekkel volt tele. Velük együtt csináltuk a locsolórendszert, idén ősszel pedig népszerű lett a savanyítás, a befőzés. Minden apró lépésnek, piciny győzelemnek örülünk.
Búcsúzóban még benézünk a kápolnába. Bejáratával szemben ormótlan, hatalmas fakereszt. – Régebben ezzel jártuk a keresztutat – mutatja István, és előttem megjelenik a kép, amint apró gyerekek botladoznak a felnőttek számára is súlyos teher alatt.

*

Zárásként elmegyünk megnézni a fiúk focimeccsét a közeli sportcsarnokba. A szenvedély, amellyel játszanak, és a kedves érdeklődés alapján, amellyel a meccs után odajönnek hozzánk, semmit sem lehet érzékelni abból, amit az előbb hallottunk a gondjaikról, nehézségeikről, küszködésükről. Éppen olyan – ambiciózus, tervekkel teli, nagyra hivatott – fiataloknak tűnnek, mint akik gondoskodó családban nevelkednek.

  • Tóth Éva

    Minden tiszteletem és elismerésem a Szegletkő Gyermekotthon munkatársainak akik azon vannak hogy az ott lévő gyerekek segítségére legyenek. Szívvel lélekkel végzik ezt a nehéz hívatást /mert ez nem munka, ide csak elhivatott emberek jönnek/ hogy a fiataloknak jövőképet adjanak. Sajnos ez az erőfeszítésük nem jár mindig maradéktalan sikerrel. Mégis köszönöm a munkájukat.