Keresztút a kápolnában – és a metrón

Együtt gyászolták diáktársukat, s érte együtt imádkozva járták végig a könnyek útját az utolsó sóhajig, a „botrányos mondatig”: „Én Istenem, miért hagytál el engem.” Mert abban a pillanatban, Jézussal együtt úgy érezzük, hogy még az Atya is levette rólunk a kezét. „S azóta ez a velünk örökre egybefonódott csodálatos és édes Isten soha nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje. Egy lett közülünk mindörökre” – olvashatjuk Pilinszky János egyik írásában. A bennünk és a másikban lakó Istenről szólt a „szentmargitosok” első keresztútja, Polgár Ildikó keramikusművész újonnan felszentelt stációképei előtt. Rólunk, emberekről, akik már nem ismerjük fel őt, mert elfelejtettünk a lelkünkkel is látni. Dominika nővér nem a bokrokkal, fákkal övezett Kálvárián, hanem – vetített képek segítségével – a budapesti metrón vezette végig diákjait. A földalattin a bibliai szenvedéstörténet pillanatai elevenedtek fel a mindennapok civil szereplőinek arcvonásain, pillantásaiban, picinyke gesztusaiban. Rádöbbentünk, hogy mi vagyunk azok a jeruzsálemi asszonyok és férfiak, akik napról napra képünkön viseljük a „fájdalmak férfijának” vonásait, s oldalra tekintve az ő pillantását véljük felfedezni a mellettünk álló embertársunk szemében is. Keresztút a metrón – ez a címe, s egyben üzenete is minden állomásnak. Hirdetve, hogy mindig, minden időben jelen van, köztünk van az Isten.