Nem véletlen, hogy a későbbi történetírás világháborúként jellemezte az összecsapásokat. Hadszíntér volt az Atlanti- és a Csendes-óceán, Afrika, Európa és a Közel-Kelet, a harcolók között pedig az európai hatalmak katonái mellett megtaláljuk a japánokat, a kanadaiakat, az új-zélandiakat és az ausztrálokat is.
A két háborút összehasonlítva – ha egyáltalán bármilyen szempont alapján is össze lehet vetni két emberi szenvedést – az első közelebb áll ahhoz, amire az egyetlen jelző a pokoli lehet. Mint ismeretes, a kezdeti hónapok térnyerései, majd vesztései után a konfliktus holtpontra jutott. Ezért is választotta regénye címéül Erich Maria Remarque azt, ami több évig szerepelt a hadijelentésekben: Nyugaton a helyzet változatlan. Írásából – mely 1929-ben jelent meg – már 1930-ban (Oscar-díjas) filmet készített Lewis Milestone. Delbert Mann 1979-ben filmesítette meg újra. Előbbiben Lew Ayres, míg az újabb feldolgozásban Richard Thomas játszotta a német hadseregben szolgáló főhőst, Paul Baumert. Remarque története nem egy csatáról, hanem egy nemzedékről szól. Németország fiataljainak legjobbjait ugyanúgy felemésztette a háborús gépezet, mint a többi részt vevő nemzet fiait. Ennek nemcsak az volt az ára, hogy több százezer özvegy maradt utánuk. A túlélők is a fronton hagyták reményeiket, és már soha többé nem voltak képesek felemelő eszmékben hinni.
Az állóháború mindkét felet arra késztette 1915-ben, hogy jól megerősített védvonalat létesítsen. Ez lett a lövészárokrendszer, mely több helyen akár kilenc méter mély is lehetett; cikcakkban építették, és szögesdróttal erősítették meg. A két állás között volt a senki földje, mely huszonöt métertől akár három kilométerig is terjedhetett. A britek az első vonaluk mögött száznyolcvan méterre egy másodikat, a mögött négyszáz méterre egy harmadikat is ástak, melyeket futóárok kötött össze. Az itt élő katona szenvedett a víztől, az időjárástól – a szövetséges hatalmaknál szolgálók 1917-től az éhségtől is –, miközben a szakadatlan ágyútűz az őrületbe kergette.
William Boyd kevéssé ismert filmje, Az árok (1999) egy támadás előtti három nap idegfeszítő várakozását mutatja be. Mint a cím is jelzi, egy lövészárokban játszódik. Látszólag nem történik semmi, ám lassan képet kapunk a katonák reményeiről, vágyairól, és arról, hogy ki kit hagyott otthon. Billy Macfarlane közlegény (Paul Nicholls) nem is sejti, mi vár rá. A nála idősebb Telford Winter őrmester (Daniel Craig) a csata előtt olyan kijelentést tesz, amelyet nehéz betartani: megígéri, hogy a fiú életben fog maradni. Mi tudjuk, hogy erre igen kevés volt az esélye bárkinek is, hiszen a film a somme-i offenzíva – melynek során egymillió gránátot lőttek ki – áldozatainak állít emléket. A csata kezdete, 1916. július elseje a brit hadtörténelem fekete napja volt. Ezen a napon annyian vesztek oda, amennyien sem ezelőtt, sem ezután – húszezer volt a halottak és negyvenezer a sebesültek száma.
Talán meglepő, de az első világháborúban egy-egy támadás során azért lehettek olyan elképesztően nagyok a veszteségek, mert a haditechnika – leginkább a hírközlés, hiszen nem volt még rádió – fejletlen volt. A tábornokok nem választhattak több taktikai lehetőség közül. Először általában a tüzérség ágyúzott, majd következett a roham úgy, hogy a zárótüzet fokozatosan hátrább helyezték. Ám ha a támadás lelassult, a tűzhenger már nem gátolta a védőket abban, hogy lőjenek. Mivel nem volt valós idejű megfigyelés, senki nem tudott szólni a tüzérségnek, hogy hova irányítsa gránátjait. Ráadásul az elfoglalt területeket hamar visszaszerezték, bárki volt is a kezdeményező.
A harmadik ypres-i csata során, mely 1917 nyarán kezdődött, a kanadai hadtest hozott nagy áldozatot, összesen tizenhatezer embert veszítettek el. Október 30-án sikerült elfoglalniuk Passchendaele falut, melyet 1918 márciusában újra elvesztettek. Ez a vidék egykor láp volt, ezért jól kiépített vízelvezető rendszert hoztak létre az itt élők. A háború ezt elpusztította, és az egész terület ismét mocsárrá változott. Emellett jött az augusztusi eső. „Rettenetes, elátkozott, szétlőtt és félig vízbe fojtott volt az ypres-i csatatér” – írja átfogó művében John Keegan történész. Paul Gross, aki a Passchendaele (2008) címűfilm írója, rendezője és főszereplője is, igyekezett visszaadni, mit is élhettek meg azok, akik ott voltak ezekben a hónapokban. Romantikus történetében ugyanakkor egy másik motívum is felbukkan. A német származású David Mann (Joe Dinicol) azért szeretne asztmája ellenére részt venni a háborúban, mert a helyi közösség kiközösítette a német oldalon elesett apja miatt.
Ausztráliában és Új-Zélandon április 25-e nemzeti emléknap. 1915 tavaszán Oroszország tehermentesítése érdekében az antanthatalmak partra akartak szállni a Dardanellákon. Elsősorban Winston Churchillnek – aki ekkor az Admiralitás Első Lordja volt – a javaslatára egy hadihajóflotta által támogatott támadássorozatot terveztek itt. Ennek résztvevője volt az ausztrálokból és újzélandiakból álló Australian and New Zealand Army Corps (ANZAC) is. Annak ellenére megindult – többek között a Gallipoli-félszigeten – a hadművelet, hogy március 18-án a hajóhad vereséget szenvedett. Az április 25-ét követő harcokban hatalmas veszteségeket szenvedtek az antant erői a kevés számú, ám annál kitartóbb törököktől. (Egyik parancsnokukat úgy hívták, hogy Mustafa Kemal.) A kudarc elkerülhetetlen volt, végül az antant 1916 januárjáig minden katonáját kivonta a térségből. Peter Weir – a Holt költők társasága és a Félelem nélkül ausztrál rendezője – Gallipoli (1981) című filmjével itt elesett honfitársai előtt tiszteleg. Alkotása nem kifejezetten háborús film. Két hőse, Frank Dunne (Mel Gibson) és Archy Hamilton (Mark Lee) rövidtávfutók. Ez azonban a XX. század eleje, így a sportból még nem lehetett megélni. Boldogulásukat keresve így jutnak el mindketten az ANZAC kötelékébe. Megpróbáltatásaik során szoros barátságot kötnek. Amikor eljön a csata napja, Frank futárszolgálatot teljesít, míg Archy a rohamra készül…
Mind a négy filmben közös pont, hogy nem a hadműveletek részleteivel foglalkozik, céljuk, hogy alulnézetből mutassák be a háborút. John Keegan jegyzi meg könyvében, hogy a hadvezetés és a közkatonák háborús életkörülményei között elképesztően nagy volt a különbség. Míg előbbiek még a polgári viszonyok szerint is luxusban éltek, addig a lövészárkokban mindennap válogatott szenvedést kellett kiállniuk a katonáknak. Bár alkotóik nem beszéltek össze, érdekes, hogy valamennyi említett filmnek tizennyolc éves a főhőse. Remarque kifejezetten hangsúlyozza, hogy a fiatalok az iskolapadból mentek a háborúba. Az éppen elkezdődött felnőttkor legtöbbjük számára a csatatéren véget is ért. Ezt a tragédiát Az árok és a Gallipoli ugyanazzal a záróképpel adja vissza: a meglőtt katona képe kimerevedik, és néhány másodpercig úgy is marad. Az első világháború csatatereit felkeresve ma is megdöbbentő látni a temetőket. Fiatalok milliói nyugszanak itt, „kereszttel megjelölve, amíg világ a világ”.
