A keresztség Krisztus-hordozóvá tesz minket
Fotó: News.va

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Volt olyan kor, amelyben a templomok keletelve voltak. Az emberek egy nyugat felé nyíló kapun léptek be a szent épületbe, és végighaladva a templomhajón kelet felé fordultak. Ez fontos szimbólum volt az ókori ember számára, a történelem folyamán azonban fokozatosan eltűnt ez az allegória. Mi, a modern kor emberei, sokkal kevésbé tudjuk megragadni a világmindenség nagy jeleit, szinte sosem veszünk észre ilyesfajta részleteket. A nyugat az alkony égtája, ahol kihuny a világosság. A kelet viszont az a hely, ahol a hajnal első sugara legyőzi a sötétséget, és amely Krisztusra, a horizonton a magasból felkelő napra irányítja figyelmünket (vö. Lk 1,78).
A keresztelés ősi szertartásai előírták, hogy a hittanulók nyugat felé fordulva mondják el a hitvallás első részét. Ebben a testtartásban kérdezték meg tőlük: „Ellene mondotok-e a sátánnak, az ő szolgálatának és az ő tetteinek?” A jövendőbeli keresztények pedig kórusban ismételték: „Ellene mondok.” Azután a szentély felé, kelet irányába fordultak, ahol a fény születik, és a keresztelendőket ismét megkérdezték: „Hisztek-e Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben?” Erre pedig így válaszoltak: „Hiszek.”
Az újkorban részben eltűnt e rítus varázsa: elveszítettük a világmindenség nyelvezete iránti fogékonyságunkat. Természetesen megmaradt a keresztségi felkérdezéssel történő hitvallás, amely részét képezi néhány szentség kiszolgáltatásának. Ez tartalmában semmit sem változott. Mit jelent kereszténynek lenni? Azt jelenti, hogy a fény felé nézünk, hogy továbbra is megvalljuk hitünket a világosságban, még ha a világra éjszaka és sötétség borul is.
A keresztényeket nem kerüli el a sötétség, sem a külső, sem a belső sötétség. Nem a világon kívül élnek, de Krisztusnak a keresztségben kapott kegyelme által „kelet felé fordított” férfiak és nők: nem a sötétségben hisznek, hanem a derengő napfényben; nem engednek az éjszakának, hanem remélnek a hajnalban; nem győzi le őket a halál, hanem a feltámadás után áhítoznak; nem adják meg magukat a rossznak, mert mindig bíznak a jó végtelen lehetőségeiben. Ez a mi keresztény reményünk! Jézus fénye, az üdvösség, amelyet Jézus hoz az ő világosságával, amely kiment minket a sötétségből.
Mi azok vagyunk, akik hiszik, hogy Isten Atya: ez a világosság! Nem vagyunk árvák, van Atyánk, és a mi Atyánk Isten. Hisszük, hogy Jézus lejött közénk, az életnek ugyanazt az útját járta, mint mi, társává vált főleg a legszegényebbeknek és legelesettebbeknek: ez a világosság! Hisszük, hogy a Szentlélek szüntelenül munkálkodik az emberiség és a világ java érdekében, és hogy a történelemnek még a legnagyobb fájdalmai is megszűnnek: ez a remény, amely minden reggelen feléled bennünk! Hisszük, hogy minden kedvesség, minden barátság, minden jó vágy, minden szeretet, még a legrövidebb ideig tartó és legjelentéktelenebb is, egy napon beteljesedésre talál Istenben: ez az erő késztet minket arra, hogy lelkesen átöleljük mindennapi életünket! Ez a mi reményünk: reményben élünk, világosságban élünk, az Atya Isten világosságában, az Üdvözítő Jézus világosságában, a Szentlélek világosságában, aki állandóan ösztönöz minket, hogy előrehaladjunk az életben.
A keresztelési szertartásnak van egy másik gyönyörű, jelképes mozzanata is, amely a világosság fontosságára emlékeztet minket. A szertartás végén átadnak a szülőknek – csecsemőkeresztség esetén –, vagy a magának a megkereszteltnek – ha felnőttről van szó – egy gyertyát, amelyet a húsvéti gyertyáról gyújtanak meg. Ez az a nagy gyertya, amelyet húsvét éjszakáján bevisznek a teljesen sötét templomba, hogy Jézus feltámadásának misztériumát jelképezze; erről a gyertyáról mindenki meggyújtja a saját gyertyáját, úgy, hogy átadják a lángot egymásnak, mindenki a mellette állónak: e jelképes mozdulatban Jézus feltámadásának lassú továbbadása történik minden keresztény ember életébe. Az Egyház élete – kissé erős szót fogok használni – fénnyel történő megfertőzés. Jézusnak minél több fénye van bennünk, keresztényekben, Jézusnak minél több fénye van az Egyházban, az Egyház annál inkább él. Az Egyház élete fénnyel történő megfertőzés.
A legszebb biztatás, amelyet egymásnak adhatunk, az, hogy mindig emlékezzünk keresztségünkre. Szeretném megkérdezni tőletek: hányan emlékeztek megkeresztelkedésetek dátumára? Nem kell hangosan válaszolnotok, nehogy valakinek szégyenkeznie kelljen! Gondolkodjatok, és ha nem emlékeztek, akkor mára ezt kapjátok házi feladatul: menj oda anyukádhoz, apukádhoz, nagynénédhez, nagybácsidhoz, nagymamádhoz, nagypapádhoz, és kérdezd meg tőlük: „Melyik napon kereszteltek meg engem?” És többé ne felejtsd el! Értitek? Megcsináljátok? Ma tehát az a feladatunk, hogy tanuljuk meg vagy idézzük fel keresztségünk időpontját, amely újjászületésünk dátuma, megvilágosodásunk dátuma, az az időpont, amikor – hadd használjak egy erős szót – megfertőzött minket Krisztus világossága. Mi kétszer születtünk: először az e világi életre, másodszor – a Krisztussal való találkozásnak köszönhetően – a keresztelőkút felett. Ott meghaltunk a halálnak, hogy Isten gyermekeiként éljünk ebben a világban. Ott olyannyira emberivé váltunk, amilyet soha nem is képzeltünk. Ez az oka annak, amiért valamennyiünknek árasztanunk kell annak a krizmának az illatát, amellyel megjelöltek minket megkeresztelkedésünk napján. Bennünk él és működik Jézus Lelke, Jézus ugyanis az elsőszülött a sok testvér közül, mind­azok közül, akik szembeszállnak a sötétség és a halál elkerülhetetlenségével.
Micsoda kegyelem, ha egy keresztény valóban „Christophorus”-szá, vagyis „Jézus-hordozóvá” válik a világban! Főleg azok számára, akik gyásszal, kétségbeeséssel, sötétséggel és gyűlölettel teli időszakon mennek át. És ezt (hogy tudniillik valaki Krisztus-hordozó) sok apró jelből észre lehet venni: a keresztény ember szemének csillogásából, a szíve mélyén lakozó békés derűből, amelyet a legviszontagságosabb napok sem zavarnak meg, abból a vágyból, hogy újrakezdjen szeretni, még ha rengeteg csalódás érte is. Amikor majd a jövőben feldolgozzák napjaink történelmét, mit írnak majd rólunk? Hogy képesek voltunk remélni, vagy pedig hogy véka alá rejtettük világosságunkat? Ha hűek leszünk keresztségünkhöz, akkor a remény világosságát árasztjuk – a keresztség a remény kezdete, az Istenbe vetett reményé –, és meg tudjuk mutatni a jövő nemzedékeknek, hogy van értelme élni.

Fordította: Tőzsér Endre SP