Fotó: Lambert Attila
A kiadó részéről Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője egy személyes élményét megosztva köszöntötte a résztvevőket. Libanonban járva mesélte neki egy szerzetesi elöljáró, hogy miután a cédrusok erdeje leégett, szerették volna újratelepíteni azt. Két különböző véleményt fogalmaztak meg a növendékek: egy részük úgy gondolta, mivel úgyis sok idő kell ahhoz, hogy egy cédrusfa felnövekedjen, ráérnek még ezzel, mások szerint viszont éppen emiatt kell sürgősen hozzálátni a munkához. Az ökumenikus párbeszéd is valahogy így jelenik meg előttünk: van, aki szerint nem kell igyekeznünk, mások – így a könyv írója, fordítója – szerint nincs vesztegetni való időnk, az egységtörekvés mindnyájunk számára sürgető feladat.
Lukács László a kötetet bemutatva emlékeztetett arra, hogy ez a könyv Lutherről, és nem a reformációról szól. Ugyanakkor beleilleszkedik azon kiadványok közé, amelyek az ötszázadik évfordulón a mai kor szempontjai szerint értékelik, értelmezik Luther tevékenységét. A szerző monografikus igénnyel tárgyilagos áttekintést ad a reformáció kezdetéről. A könyv két részből áll: egy történeti és egy teoretikus nagy fejezetből. Neuner az ötszáz év értékelését a lutheri évfordulókhoz köti: az 1617 körüli esztendőkben a pápa mint antikrisztus jelenik meg; 1717-et a pietizmus vitája jellemzi; 1817-ben III. Frigyes Vilmos porosz király kimondja a lutheránus és a kálvinista egyház egyesítését; 1917 körül pedig Luthert német nemzeti hősként ünneplik. A XX. század második felét viszont már a közeledési folyamat felgyorsulása jellemzi. Ennek fontos lépése volt a II. vatikáni zsinat szemléletváltása, illetve a megigazulásról kiadott Közös Nyilatkozat 1999-ben.
A teoretikus fejezet azokat a kérdéseket veszi sorra, amelyekről napjainkban gondolkodnak az ökumenével foglalkozó teológusok. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás) elve és a szentek tisztelete mellett a mise áldozati jellege, a successio apostolica (apostoli utódlás) és a pápai primátus jelent ma megoldandó problémát.
Fabiny Tamás püspök többek között arról beszélt, hogy Wittenbergben áll egy hatalmas Luther-szobor, nemrég pedig a reformáció jubileumához kapcsolódva ötszáz kisméretű Luther-szobrocskát helyeztek el a városban. Nekünk azonban nem óriásként vagy törpeként kell a reformátorra tekintenünk, hanem szemmagasságban, úgy, ahogyan azt Neuner könyve is teszi. Ez a kötet Luther fontos tézisei – a megigazulás, a kereszt és a szabadság – köré épül. A püspök rámutatott: az evangélikusoknak nem szabad büszkének lenniük arra, hogy elszakadtak a katolikusoktól, sokkal inkább a szakadás feletti fájdalommal kellene visszatekinteniük erre az időszakra. Ezért az evangélikusok nem ünneplik a reformáció kezdetét, hanem megemlékeznek róla.
Görföl Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy e kötetből nagyon világos képet nyerhetünk Luther életéről, tevékenységéről és hatástörténetéről. A szerző müncheni kollégája volt Wolfhart Pannenberg, aki evangélikusként vette kritika alá Luther személyét, Neuner az ő munkásságára is támaszkodott. Eltökélten koncentrál a témára, több helyen tesz bátor, provokatív megállapításokat úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a hivatalos álláspontot sem. Neuner Heinrich Fries tanítványa volt, aki Karl Rahnerrel együtt tett javaslatot az egyházak egységének megvalósítására. A két katolikus teológus azt szorgalmazta, hogy a különféle felekezetek úgy fogadják el egymás álláspontját, hogy önmagukra nézve ne tartsák azokat kötelezőnek. A tisztelet egyik legmagasabb szintű megvalósítása, ha merünk vitatkozni egymással. Neuner könyve pedig a keresztény vitakultúrának is jó példája lehet.
