Kerékpárral a vértanúságig

 

Efölött – bármennyire kegyetlen, brutális legyen is a társadalmi-politikai valóság – semmilyen fegyver és erőszak nem uralkodhat. Ez az út – a szabadság útja – olykor vértanúsággal kísért. Ezt látjuk Kenyeres Lajos atya életében és halálában. Minden évben, halála évfordulóján szentmisét mutatnak be Rákóczifalván, Martfűn, Vezsenyben és Tiszavárkonyban, ahová Kenyeres atya élete és működése, majd halála kötődik. Élete azt üzeni, legyen valaki, akiért hajlandóak vagyunk önmagunkat is feláldozni – fogalmazta meg Varga Lajos váci segédpüspök a vértanúságot is vállaló plébánosra emlékezve a tiszavárkonyi templomban. Kenyeres Lajos Rákóczifalván született 1908. január 3-án. A harangozó édesapa révén korán a templom közelségébe került, mintegy „belenőtt” a papságba. 1930-as szentelése után több településen volt káplán és hitoktató. 1946-ban Tiszavárkonyba került plébánosnak, így közel maradt családjához. A falu ugyanis szülőhelyével átellenben, a Tisza bal partján fekszik. Kemény tartású, igazságos emberként emlékeznek Lajos atyára, akit hívei és hittanosai egyaránt szerettek. Sokat foglalkozott a fiatalokkal, s ez abban az időben szinte a legnagyobb bűnnek számított a kommunista hatalom szemében. S ne feledjük: néhány hónappal voltunk a forradalom leverése után, amikor az orosz katonai erővel hatalomba ültetett politikai vezetés félt, és ellenséget látott szinte az ország egész lakosságában. A végzetes napon, 1957. február 28-án délután hittanórára indult kerékpárjával a szomszédos Vezsenyre. Este pedig a tiszai gáton igyekezett hazafelé, amikor útját állták támadói. Puskatussal ütötték, verték, a magas, erős emberrel azonban nem bírtak, ezért végül agyonlőtték. Holttestét elföldelték a vízparton, kerékpárját a folyóba dobták. A biciklit néhány nappal később, amikor apadt a Tisza, a gátőr találta meg. A holttest azonban nem került elő. Ám napra pontosan egy év múlva, 1958. február 28-án a megáradt folyó partra vetette a közeli Martfűnél. A csodálatos módon épen maradt holttesten látni lehetett a puskatus nyomait, a kínzások sebeit. A plébánosnak azonban még ekkor sem volt nyugta. Családja ugyanis csak fél évvel később helyezhette örök nyugalomra Rákóczifalván. Sírján ma ez a felirat olvasható: „A jó pásztor életét adta juhaiért.” Miért kellett meghalnia? Mert szálka volt az akkori hatalom szemében. Szavára sokan odafigyeltek. Kiterjedt levelezést folytatott, az akkori szovjet nagykövetnek, Jurij Andropovnak is írt az emberek védelmében, az igazság mellett. Hittankönyve és prédikációi saját költségén nyomtatásban is megjelentek. Az egyikben – melyből Varga Lajos püspök is idézett a szentmisén – így fogalmazott a plébános: „A farizeusok, amikor a keresztre feszítés után hazamentek, elégedetten dörzsölték a kezüket, hogy sikerült eltenni őt láb alól. Azt a gyűlölt prófétát, aki oly sok keserűséget okozott nekik. Egy kellemetlen ellenség bukását látták a kereszten.” Ám ahogy ma is él Krisztus egyháza, úgy abban él Kenyeres Lajos tanúsága is. A tiszavárkonyi templomban egy emléktábla, a martfűi Tisza-parton kereszt idézi a plébános emlékét. De tiszteletét jelzi az is, hogy a szentmisén nemcsak a kerületi plébánosok vettek részt, hanem egri és kalocsai paptestvérek is. A helyből és a környező településekről érkező hívők közösen imádkozták el a rózsafüzért a vértanúságot is vállaló Kenyeres Lajos boldoggá avatásáért.