Képletek: Hannibál, a szolgáltató

Lehet „olvasni” őket: betűzgetni, nézni, hallgatni megmutatkozásukat, kiépülésüket. Univerzum minden mű; belső logikájuk, anyaguk, a különböző építőelemek összeszedése és egymással folytatott párbeszéde építi fel, alakítja ki, ajánlja fel az alkotás jelentéseit. Ábrázol valahogyan: szóval, hangokkal, kövekkel, ugyanakkor ki is fejez valamit: erőt, nagyságot, kicsiséget, fájdalmat. Az ábrázolás és a kifejezés nyitja meg, tárja fel azt a „teret”, ahol a műalkotás tulajdonképpen megmutatkozik. Ez a fajta megnyilatkozás szintén kettős természetű: kifejez, körüljár, felmutat, ugyanakkor elhallgat, elrejt jelentéseket, jelentőségeket. A kettős erő tehát a fegyelmezett belső megszervezettség és a nyitott, játékos külső megnyilvánulás. Miközben látjuk, halljuk, olvassuk a művet, magához vonz és „üzen”. Hogy a műben a művész vagy valaki más üzen, arról sokan sokféleképpen gondolkodnak, akárcsak a művész szerepéről, jelentőségéről. Ez azonban minket, a hétköznapi olvasót, hallgatót, szemlélőt nem kell hogy befolyásoljon akkor, amikor bekapcsoljuk a tévét, elolvasunk egy novellát, megnézünk egy épületet, vagy épp beülünk egy moziba. Az elmúlt százhúsz évben emberek milliói kerültek kapcsolatba ezzel a „sötét dobozzal”, amelyben mások mellett szemlélődve, ugyanabba az irányba tekintve mozgóképeket nézünk, s azok belső szervezettségükkel és ebből forrásozó jelentésükkel ragadnak meg bennünket. Műélvezetünk az antik drámáktól a kémfilmekig ugyanaz. Szemlélünk, gondolkodunk, élvezünk, aggódunk, együttérzünk: részt veszünk. Kivesszük a részünket a dologból. Kivesszük, kiolvassuk, kihalljuk az alkotásból, ami nekünk szól, ami bennünket érint meg. Az iskolaév végén minden tanár elgondolkodik arról, hogy amit az elmúlt iskolai évben tett, az hogyan és mennyiben szolgálta diákjai testi, lelki, szellemi fejlődését. A különböző tanártípusok bonyolult kölcsönhatások „eredői”: érdeklődésből, személyes érintettségből, tudásból, érzelmi készségekből, különböző intellektuális képességekből épülnek fel. Emlékszünk tanárainkra; volt, akit kenyérre lehetett kenni, és volt, aki bennünket „kent fel” a falra, állított sarokba, hurcolt meg. Manapság törvényeink az oktatást „szolgáltatásként” írják le. A megrendelő ítél – iskolát választ, minősít és elvár. A tanár felveszi az egyenruhát, mint a villanyszerelő vagy az áruházi dolgozó, és szolgáltat. Aztán ugyanaz éri, mint a többit: rendszerint elégedetlenek vagy kiabálnak vele, mindenki tanácsot oszt neki, és egy időben különféle, egymástól lényegileg különböző elvárások összehangolására szólítják fel. Közben pedig kicsit megrugdossák, megköpködik, melegebb éghajlatra küldik. Fábri Zoltán 1956-ban készítette el Hannibál tanár úr című, többszörösen díjnyertes alkotását, Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című regénye nyomán. A hétköznapi filmes történet egy iskolai dolgozattal kezdődik, és nyilvános lincseléssel fejeződik be. A két végpont között épül, szerveződik, alakul a film: képeket, képösszefüggéseket mutat, ezek kapcsolatba kerülnek egymással, jeleneteket építenek, és a jelenetek sorából történet szövődik. A történet: a tanár helyét keresi egy diktatúra kiépülése közepette. A diktatúra lehet a konkrét nép, a nemzetközi világ, a nemzetek feletti pénzvilág, a hírvilág diktatúrája, vagy akármi más. Hannibál tanár úr gondolkodik a karthágói vezérről, és ezt leírja. Ez azonban nem aktuális, nem divatos, sőt, mi több: kellemetlen. A kellemetlen tanár nem jó tanár. Jobb, ha felveszi az egyenruhát, és kussol. Ne gondolkodjon, ne mondja el a véleményét – szolgáltasson. Ez a kis, nyakkendős egér, áruházi eladó, fodrász, taxisofőr, ez a mindenki tanaracskája, ez a gimnáziumi szolgáltató gondolkodni, írni, nyilvánosságot keresni indult. Üzenetes emberré lett a jelentések nélküli üvöltözések közepette. Hírhozóvá vált az üres, jelentés és jelentőség nélküli hírekkel teledobált hírtelenségben. A tanár (a fodrász, az autóbuszvezető…) gondolt valamit; leírta, elmondta – és megkapta érte a magáét. Így az iskolaév végén érdemes lenne megköszönnünk napjaink „Hannibál tanárnőinek és tanár urainak”, hogy vannak, hogy gondolkodnak, hogy erre minket is felszólítanak, hogy megszólítanak. Hogy miközben kussoltatva falak árnyékában közlekednek, és köpések nyomait törölgetik öltönyükről, ruhájukról, ránk villantják szemüket, elmosolyodnak, és szelíden olyan világok felé tessékelnek bennünket, ahol a tanár is ember, ahol a tudás hatalom, ahol az igazság igazság. S ha már így vagyunk, köszönjük ezt meg nekik, csak így, „vatikáni valutával”: Isten fizesse meg! Isten fizesse meg.