A neve áldottat jelent

A katakombák sötétjéből előbújt, szerzetes Róma és az antik Urbs találkozásában csak ezt láthatta: eltűnt a Colosseum hőseinek, a vértanúknak az emléke. Járta a Forumot, az utcákat. Rómában van egy kápolna, benne a Madonna-képpel, amely előtt a hagyomány szerint Benedek imádkozott. A kápolna helyén akkor a szülők háza állt, és halastó lehetett mellette. Víz és hal a Bibliában az örök halászat hivatásának jelei. Arról a kalandról beszélnek, amelyet Szent Benedek annyi belső szenvedéllyel, égő türelemmel vállalt. Ezt csodáljuk benne: a békességet, amely azonban sohasem vált passzívvá. Először saját lelkében végezte el a munkát, aztán kezdte alakítani a világot. Három évig várnia kellett. Krisztusnak ennyi adatott a nagy munkára. A subiacói csend alkotó csend volt. A pásztorok, akik rátaláltak, tanítványai lettek. Benedek tudta: fegyelem nélkül nem épül a világ, s a hiúság mindent bemocskolhat. Még azok is rabjai lehetnek, akik valamiként Istennel kötöttek szövetséget. Hiúság, kényelem, hatalom – aligha perspektívák. Valamiként vissza kell térni a régi szabályhoz: „Békességünk nem függ az emberek beszédétől; akár jól, akár rosszul magyarázzák tetteinket, azért nem leszünk más emberek. Aki nem vágyódik az emberek tetszésére, és nem fél, hogy az emberek megítélik, az él igazán békességben.” Ez a szabadság. Isten szabadsága. Fenyegették Benedeket is. A legenda szerint három holló kísérte útján, de minden kereszteződésnél két angyal állt ifjú képében, és megmutatták neki a helyes utat. Umbria erdeiben két szent és két költő járt egykor: Benedek és Ferenc. Az utóbbi valóban énekelt – saját himnuszával dicsérte a jóságos Urat. Az előbbi életének misztikus előjátékával a bölcsesség barlangjában emelt oltárt, ahonnan a világot egyetlen fénysugárban látta: Európát imádságban és munkában. Ebben kellene látnunk egyszer önmagunkat, ami képtelenségnek tűnik ugyan, de csak azért, mert kihal földünkön az alázat erénye, a belátás: mit jelent az utolsók (a jézusi kicsinyek) dicsősége minden civilizációs magaslat ellenére. A szellemé, amely „hervatag díszletek között” sem enged a lélek törvényének. A benedeki üzenet időszerűsége ebben a törvényben testesül meg. „Taposóaknák” holdjai világítanak a legegyszerűbb fény helyett. Jogos a kérdés: hol marad az igazi újjászületés? Szent Benedek Európájában ma „váltig nézzük egymást” – mint a költő, Paul Celan írja, de csak azt látjuk, amit a dolgokról régóta kimondtak már. Persze az ember ember marad. A megváltozást nem kívülről kell várni, hanem a legmélyebb átgondolásból. Lehet ilyen? Isten önképére teremtette halandó gyermekeit, vagyis megadta számukra benső arculatát. A legösszetettebben ezt az alázatos szerzetes látta meg igazán, vitathatatlanul. Az, hogy keményen ellenállt önmagának, nem emberi természetének megtagadása volt. A megváltás csillagzatában kereste, miként lehet megmenteni a világot, az embert. A teremtés tiszta mondatát képviselte: „Legyen világosság!” S ebben az idősíkok sohasem válhatnak el. A szeretet intelligenciája az emberi közvetlenség gesztusát hirdeti századunkban is. Ahogyan a benedeki regula régen kimondta.

Senki se kövesse azt,
amit maga számára
hasznosnak ítél,
hanem ami másnak az.
A tétlenség
a lélek ellensége.
Ne kívánd, hogy
szentnek mondjanak
mielőtt az lennél, hanem
előbb légy azzá, hogy
némi igazsággal annak
nevezhessenek.

 (Részletek Szent Benedek Regulájából)