A neve áldottat jelent

A katakombák sötétjéből előbújt, szerzetes Róma és az antik Urbs találkozásában csak ezt láthatta: eltűnt a Colosseum hőseinek, a vértanúknak az emléke. Járta a Forumot, az utcákat. Rómában van egy kápolna, benne a Madonna-képpel, amely előtt a hagyomány szerint Benedek imádkozott. A kápolna helyén akkor a szülők háza állt, és halastó lehetett mellette. Víz és hal a Bibliában az örök halászat hivatásának jelei. Arról a kalandról beszélnek, amelyet Szent Benedek annyi belső szenvedéllyel, égő türelemmel vállalt. Ezt csodáljuk benne: a békességet, amely azonban sohasem vált passzívvá. Először saját lelkében végezte el a munkát, aztán kezdte alakítani a világot. Három évig várnia kellett. Krisztusnak ennyi adatott a nagy munkára. A subiacói csend alkotó csend volt. A pásztorok, akik rátaláltak, tanítványai lettek. Benedek tudta: fegyelem nélkül nem épül a világ, s a hiúság mindent bemocskolhat. Még azok is rabjai lehetnek, akik valamiként Istennel kötöttek szövetséget. Hiúság, kényelem, hatalom – aligha perspektívák. Valamiként vissza kell térni a régi szabályhoz: „Békességünk nem függ az emberek beszédétől; akár jól, akár rosszul magyarázzák tetteinket, azért nem leszünk más emberek. Aki nem vágyódik az emberek tetszésére, és nem fél, hogy az emberek megítélik, az él igazán békességben.” Ez a szabadság. Isten szabadsága. Fenyegették Benedeket is. A legenda szerint három holló kísérte útján, de minden kereszteződésnél két angyal állt ifjú képében, és megmutatták neki a helyes utat. Umbria erdeiben két szent és két költő járt egykor: Benedek és Ferenc. Az utóbbi valóban énekelt – saját himnuszával dicsérte a jóságos Urat. Az előbbi életének misztikus előjátékával a bölcsesség barlangjában emelt oltárt, ahonnan a világot egyetlen fénysugárban látta: Európát imádságban és munkában. Ebben kellene látnunk egyszer önmagunkat, ami képtelenségnek tűnik ugyan, de csak azért, mert kihal földünkön az alázat erénye, a belátás: mit jelent az utolsók (a jézusi kicsinyek) dicsősége minden civilizációs magaslat ellenére. A szellemé, amely „hervatag díszletek között” sem enged a lélek törvényének. A benedeki üzenet időszerűsége ebben a törvényben testesül meg. „Taposóaknák” holdjai világítanak a legegyszerűbb fény helyett. Jogos a kérdés: hol marad az igazi újjászületés? Szent Benedek Európájában ma „váltig nézzük egymást” – mint a költő, Paul Celan írja, de csak azt látjuk, amit a dolgokról régóta kimondtak már. Persze az ember ember marad. A megváltozást nem kívülről kell várni, hanem a legmélyebb átgondolásból. Lehet ilyen? Isten önképére teremtette halandó gyermekeit, vagyis megadta számukra benső arculatát. A legösszetettebben ezt az alázatos szerzetes látta meg igazán, vitathatatlanul. Az, hogy keményen ellenállt önmagának, nem emberi természetének megtagadása volt. A megváltás csillagzatában kereste, miként lehet megmenteni a világot, az embert. A teremtés tiszta mondatát képviselte: „Legyen világosság!” S ebben az idősíkok sohasem válhatnak el. A szeretet intelligenciája az emberi közvetlenség gesztusát hirdeti századunkban is. Ahogyan a benedeki regula régen kimondta.

Senki se kövesse azt,
amit maga számára
hasznosnak ítél,
hanem ami másnak az.
A tétlenség
a lélek ellensége.
Ne kívánd, hogy
szentnek mondjanak
mielőtt az lennél, hanem
előbb légy azzá, hogy
némi igazsággal annak
nevezhessenek.

 (Részletek Szent Benedek Regulájából)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..