Kényelmi kereszténység, vagy…

 

Akár pap, akár laikus, egyedülálló vagy családos, minden hívő alaphivatása ugyanaz. Egyesülni Istennel. Ez mély és érett döntést igényel: minden élethelyzetben arra törekszem majd, hogy harmóniában legyek Isten akaratával. Engedelmes szívvel olvasom Isten szavát, tudva, hogy Jézus tanítása csak akkor használ nekem, ha tettekre is váltom. Életem minden területét Jézus Krisztus uralma alá akarom rendelni. Dolgaimat nem rejtegetem Isten elől, hanem elé tárom: „Tisztíts meg titkos bűneimtől!” (Zsolt 19,13). Mindent megragadok, ami közelebb visz „Krisztus fönséges ismeretéhez”, a többit „kárnak és szemétnek” tartom (vö. Fil 3,8). Életprogramom e szerint megtérésem és megszentelődésem elmélyítése, hogy saját önzésemnek meghalva magam is tűzzé váljak az isten- és emberszeretet tüzében…


 

Korunk nagy ellenevangéliuma: „Élj csak önmagadnak!” Nem nehéz követni. Ez a bibliai „széles út”, amelyen sokan járnak. Ez az üzenet összhangban van bukott emberi természetünk rossz hajlamaival, s végső soron abból is fakad. A sértődést, a veszekedést, a lustaságot senkinek sem kell tanítani, megy az magától is. De a szeretetet igen! A gaz magától nő, a búzát vetik. Éppen ezért szentté, lángoló és ragyogó, tanúságtevő emberré is a legritkább esetben válik valaki „véletlenül”. Lecsúszni azonban szinte észrevétlenül, tudattalanul is lehetséges. Sőt, az is könnyen lehet, hogy keresztény közegben felnőve-forgolódva nem szembesítenek minket igazán az evangélium valódi követelményeivel. Egyfajta rossz cinkosság alapján, vagy „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapon. Ha pedig nem választom és nem élem az evangéliumot tudatosan, akkor egyre kevesebb az esélyem, hogy Krisztus tanítványa legyek: „krisztusi”, vagyis a szó eredeti értelmében „keresztény”. Akkor lehetek olyan is, mint bárki más. Figyelmemet teljes mértékben leköthetik a ma divatos kütyük és szórakozások, anyagi gyarapodásom és kényelmem keresése, a soron következő nyaralás vagy buli szervezése, az asztal és a test örömei – na jó, bizonyos korlátozásokkal… Sajnos „keresztényként” is szólhat alapvetően erről az életem. De önközpontú, az árral-trenddel úszó „kényelmi keresztényekből” sohasem lesznek tanúságtevő emberek. Ha ilyenek vagyunk, belőlünk ugyan nem nő ki új evangelizáció. Erről – Jézus szava szerint – maga a külvilág is biztos ítéletet mond: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek” (Mt 5,13).

Égni kell annak, aki gyújtani akar. Közel kétezer éve kezünkben az evangélium, s a Lélek azóta ostromolja szívünket, hogy megértsük: Isten nekünk akarja ajándékozni az ő végtelenül gazdag életét! Aki befogadja, s valóban élni engedi önmagában, annak Isten egyedül elég lesz – ez a szabadság! Megtalálja örömét és élete értelmét Isten imádásában és az emberek szolgálatában. Értékrendje átalakul, s az lesz a fontos számára is, ami Jézus Krisztusnak. Ő végakaratként két parancsot hagyott ránk: a szeretet új parancsát és a nagy missziós küldetést. A kettő pedig ugyanaz: amikor valakit megtérésre vezetünk, a legfőbb jóból és a legfőbb szeretetből részesül.

Az Isten szeretetében élő keresztény szívében érzi e szeretet sürgetését, amely a többi emberhez küldi. A dolgokkal, birtoklandó tárgyakkal, begyűjtendő „élményekkel” szemben már csak a személyek érdeklik. Isten kimeríthetetlen személye. És a másik ember, akinek java és üdvössége szenvedélyévé válik. „Ha ugyanis nem vagyunk eszünkön, az Istenért nem vagyunk, s ha eszünkön vagyunk, értetek vagyunk. Mert Krisztus szeretete ösztönöz minket. Hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy mindenkiért meghalt, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14– 15)