Ösztönösen az átélésre, a közvetlen benső megismerésre irányult a törekvésem, és mielőtt megértettem volna, mi különbség van a misztikus és a teológus közt, az elvont teológia útjai egyáltalán nem vonzottak. De Jézussal és az Evangéliumával való találkozásom megrázó erejű volt, és még inkább ösztönzött a Kelet misztikus megismeréseinek egyre teljesebb megközelítése. Aki hasonló élményeken maga is átment, nem fog ebben semmi áthidalhatatlan ellentmondást találni. Baktay Ervin Indiai éveim című könyve felvezetéseképpen foglalja össze így szellemi-spirituális útjának – mondjuk úgy – „végállomását”, amely a kötelező iskolai hittanóráktól, az első India-élménytől, Kálidásza Sakuntalájától, az ifjúkori anyagelvűség elkerülhetetlen fázisán, majd a teozófia kísértésén át a letisztult Krisztus-központúságig vezette az orientalista írót.
Regényes élménybeszámolójában több síkon tisztázza a keleti és nyugati gondolkodásmód különbségeit, amelyek látszólagos feszültségét rendre fel is oldja. Nem pusztán saját tapasztalatait osztja meg, hanem azt is, hogy egy művelt indiai hogyan látja az „ő világát”. A szikh íróköltő, Szerdár Purán Szingh például meglehetősen szigorú kritikával illeti a nyugati irodalmat, amelynek nagyjai számára csak a „szavak bűvészei és a forma mesterei”; ám végül megjegyzi:
– Eddig jóformán egyebet sem hallott tőlem, mint a Nyugat szellemi eredményeinek ítéletét. De van valami, amiről egészen más a véleményem. Egyetlen tökéletes és utolérhetetlen könyvet ismerek, amelyet a Nyugat irodalmi kincseihez szoktak számítani. Ez az Újszövetség, az Evangéliumok. Nem olvastam felségesebb, csodálatosabb költeményt, mint a hegyi beszéd, és azt hiszem, hatalmasabb erejű drámát még senki sem írt, mint aminő a bűnös asszony története, akit Jézus azzal mentett meg, hogy a vádlóit felszólította: „Az dobja rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való!” —, és akit ezekkel a szavakkal bocsátott el: „Menj, és ne vétkezzél többet!” – Szerintem ez a tökéletes dráma váza: az emberi gyöngeség és gyarlóság feltárása, de hangsúlyozva azt, hogy csak a „bűn nélkül való” merjen ítélni, s megadva az igazi végmegoldást, a minden problémák kulcsát: „Menj, és ne vétkezzél többé”…
Baktay külön fejezetet szentel a jógának; megértetésére és „véleményezésére”: A Jóga egyike a legősibb hindu szellemi vagy mondjuk bölcseleti rendszereknek, de kifejezetten gyakorlati utat mutat, amennyiben feltárja azokat a lehetőségeket és rejtett képességeket a lélekben, amelyek az erre alkalmas embert felsőbb megismerésre és misztikus erőinek kifejlesztésére vezethetik. Nyugaton rendesen csak titokzatos varázslatot és bűvészmutatványokat értenek Jóga alatt. A jógi azonban tudja, hogyha mégoly messze jut is a szellemi erők kifejlesztésében, ez csak eszköz lehet, de sohasem cél.
A lázbeteg utazó később egy előkelő kasmíri családból származó ortodox brahman orvossal nehezen lezárható, tanulságos teológiai eszmecserébe keveredik:
– A kereszténység a krisztusi tevékeny szeretet eszményét vallja. Ennek a szellemében Istent szolgálja az ember, amikor más embertársának segítségére siet. Ha így fogja fel valaki, akkor például éppen az orvosi munka valóban istentisztelettel egyértékű tevékenység lehet.
– A hindu karma-jóga ugyanezt tanítja. De a cselekvés útján is elsősorban Istennek tartozom leróni adómat, a többi csak azután jöhet!
Ügyesen más témára kanyarodtam át, éreztem, hogy hiábavaló a vitát folytatni. Nem bírtam egyetérteni a Pandit álláspontjával. De aztán, megrögzött szokásom szerint, magamban rávilágítottam az érem másik oldalára is. A krisztusi tevékeny szeretet értelmében élni és cselekedni mindenesetre magasabb rendű szellemi magatartás, mint az a merev ortodoxia, mely a Pandit felfogásában jutott kifejezésre. (…) A hinduk, akik a maguk eszményeit meggyőződéssel vallják, nagy többségükben legalább jóval nagyobb mértékben törekszenek az eszményeket a mindennapi életben is alkalmazni, mint mi, keresztény nyugatiak. És a Pandit nem annyira a hindunak, mint egy bizonyos hindu csoportnak a felfogását képviselte. Gandhi például a szeretet gyakorlati megvalósítását, a tevékeny segítést hirdeti már évtizedek óta, és egész élete egyetlen nagy, kiáltó példa erre.
A személyesen is megismert „vágykeresztény” indiai vezetőről missziója kapcsán Baktay végül megjegyzi: …ennek a munkának a tartalmát Gandhi nem a világboldogító szociális és gazdasági papirostervek propagálóitól tanulta, hanem az Igazsággal folytatott kísérleteinek folyamán ismerte föl, s ugyanakkor megtalálta alapelveit az Evangéliumban és a hindu hit legtisztább gyökereiben.
