Skandinávia zordonságukban is gyönyörű országaiban, tájain – kisebb-nagyobb szünetekkel – tizennyolc éves korom óta elég sokat bóklászhattam. Izland földjét azonban csak Lipovszky György orvos, természetfotós ihletett képeiből ismerem valamelyest, továbbá Hallgrímur Helgason Reykjavík című könyvéből, amely a Scolar Kiadónál jelent meg. S van még egy közvetett élményem arról a városkáról, a ma már „óriási”, 15 129 (!) lelket számláló halászati-hajózási központról, Keflavíkról is, ahol Stefánsson, e magával ragadó költői családregény szerzője hosszú ideig élt, s így ez a könyv fontos helyszíneinek egyike. Ezt a települést – sok honfitársunkkal együtt – úgy „ismertem meg”, hogy egy Amerikába tartó repülőgépen átröpültem fölötte.
A nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű remekmű hőse, Ari, Oddur hajóskapitány és Kanadát megjárt felesége, a szépséges Margrét unokája, a könyvkiadó-szerkesztő. Egy Dániából hazatért „bolygó izlandi”, aki magán- és szakmai útkeresései, válságai kellős közepén abból merít erőt, hogy egyetlen nap alatt felidézi családja több generációjának, hatalmas életerejű ősanyáinak és ősapáinak történetét. Méghozzá nem egy északi Buddenbrook házat alkotva, hanem nyíltan vállalva azt, ami napjainkban nem igazán népszerű: a prózáját gazdagon át- meg átszövő költészetet, egy sentimental journeyt, egy érzelmes utazást kínálva fel műve olvasóinak. A számtalan lírai kitérő közül most csak egyet idézünk: az Oddur és Margrét szerelmének (ahogyan az egy izlandi párhoz illik, természetesen a férfi hajóján bekövetkezett) első beteljesülését követő reggel leírását: „Ott álltak a fedélzeten az élet reggelén, a hegyek zsoltárok voltak, és olyan volt minden, ahogy leírtuk, mert fiatalok voltak, tele zsibongó élettel… Ezért voltak olyan szépek és időtelenek, a hegyek ezért váltak zsoltárokká, gyönyörű költészetté; Oddur átkarolta Margrétot és Margrét megölelte Oddurt, és amint Oddur vállára hajtotta a fejét, halkan azt mondta… Oddur, szerelmem, alig várom, hogy együtt éljünk…” Stefánsson azonban tudja a mértéket, nem „etet agyon” bennünket lírával, hanem tökéletes arányérzékkel váltogatja a romantika határán lebegő s az abszolút realista epizódokat. Ezek közül az egyik legkomikusabb az, amikor a Dániából hazatérő szerencsétlen Arit éppen az egyik unokatestvére motozza meg a repülőtéren, szétdúlva a vámmentes boltban vett zsákmányát éppúgy, mint emberi-fizikai méltóságát…
Aki végig mer hajózni ezen a vaskos köteten, annak külön ajándék a családtörténetbe ágyazott kis izlandi irodalom- és popzenetörténet is, amelyhez a fordító jóvoltából „iránytű-jegyzeteket” is kapunk. És ne feledkezzünk meg Ágústról, a tengerész prófétáról sem, aki egy, az északi vidéken nem ritka embertípust testesít meg; a szerző nem gúnyolja, csupán kellő távolságtartással ábrázolja a bőbeszédű önjelölt prédikátor alakját: „A legénység jól szórakozott a szent emberen, ahogy Ágústot elnevezték, mivel míves beszédű volt és úgy adta elő magát, mintha Istent és Jézust személyesen ismerné, mintha minden reggel együtt kávéznának, és ennélfogva mindig a legfrissebb hírekkel rendelkezne az örökkévalóságból és a mennyei fényességen túlról… A végén már nagyon unták… Egyvalaki azonban kihallotta az Úr hangját Ágúst szóáradatából, nevezetesen a legfiatalabb matróz, alig múlt tizennyolc, még nem csontosodott meg…” Ebbe a távoli, nordikus elzártságba be-beszüremlenek olykor a külvilág hírei és hangjai is, így például a címlapsztorik Tito elnök egyre gyöngülő szívéről. Vagy arról, hogy Keflavíkot egy szenzációhajhász izlandi tévériporter „Beatles-város”-nak nevezte, valóban izlandi rockfészek lévén.
Ehhez képest a főszereplő, Ari ötszáz példányban megjelent első verseskötetének siralmas sors jutott. Mivel e sorokat pár nappal a költészet napja előtt olvastam, hadd zárjam rövid északi kirándulásunkat ezekkel a költészet jelenkori világhelyzetét fájdalmas pontossággal jellemző mondatokkal: „Ötszáz példány az első kiadásból, és mi arra számítottunk, hogy sokkal többet kell majd nyomtatnunk. Ám egy hónappal később még mindig megvolt belőle négyszázötvenkettő; a könyvesboltokban alig vették észre, mi pedig alkalmatlannak bizonyultunk arra, hogy magunk áruljuk. Nyilvánvaló, hogy a vers meg tudná menteni a világot, csakhogy baromi kevesen olvassák, és egyre kevesebben, ezt a népcsoportot a kihalás fenyegeti. Legjobb lenne védetté nyilvánítani őket, felvenni a versolvasókat az UNESCO világörökségi listájára.” Nem is rossz ötlet, ugye? Addig is szívből remélem, hogy Stefánsson könyve felkerül azoknak a magyarországi alkotóírás-kurzusoknak az olvasmánylistájára, amelyeknek témája a költői próza.
(Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk. Fordította Patat Bence, Typotex, Budapest, 2018.)
