A Magyar Jezsuita Provincia (Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya) május 1-jén és 3-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban bemutatja a rendalapító Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései alapján készült Ignác című történelmi drámát. A film egy katona története, egy erőszakos, bűnös emberé, aki miközben megpróbált a fény felé fordulni, rákényszerült arra, hogy egészen a legvégsőkig, a halál küszöbéig elmenve küzdjön meg belső démonaival. A Spanyolországban és a Fülöp-szigeteken forgatott produkcióban megjelennek Ignác merész, de hiábavaló erőfeszítései a pamplonai csatában, küzdelmei a depresszióval és az öngyilkosság-közeli lelkiállapottal, valamint az inkvizíció előtti pere és annak végső, pozitív kimenetele.
Nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy az embernek legyenek emlékei szentképekről. Igen, azokról a kis – igaz ami igaz, ritkán művészi értékű – lapocskákról, amelyeken különös, égre fordult tekintetű vagy épp lesütött szemű, mélyen befelé figyelő nőket vagy férfiakat látunk. Rendszerint nagymamák imakönyveiből, dobozaiból kerülnek elő efféle (csipkézett vagy sima szegélyű) jószágok. S az ifjabb korosztályok képviselői egyre kevésbé tudnak mit kezdeni e relikviákkal. Mert napjainkban máshogyan nézdegélünk már, és sok az olyan ábrázolás, amely ma már nem ragad magával, bár a korábbi nemzedékekben még vallásos érzéseket ébresztett.
E képecskék főalakjai nemigen pillantanak ránk, ellentétben például a vizuális hódítóhadjáratokként is felfogható reklámok arcaival, amelyek egyre csak fixíroznak minket, hogy a rájuk bízott árucikkek utáni sóvárgást felébresszék bennünk. Ha hagyjuk. E kis képeken ábrázolt szentek tekintetükkel nem pusztán tartózkodnak tőlünk. Önmagukon túlra irányítják a figyelmünket, az anyagon túli valóságba akarnak vezetni minket. Ha hagyjuk.
Ám ha valaki napjainkban szentként tisztelt nők és férfiak vonzáskörébe szeretné hívogatni az embereket, úgy tűnik, más lehetőségek után kell néznie. Korunk elsődleges eszköze e téren is a film, amelynek története bővelkedik is kiemelkedő keresztények életének feldolgozásaiban. Ezek közül sok inkább csak mozgó változata az említett kis képeknek. Rajongással nézett, tőlünk elérhetetlen távolságban lebegő lényeknek mutatják spirituális hőseiket, akikről a látottak alapján bajosan tudjuk elképzelni, hogy közülünk való, hús-vér emberek.
Ma az ismeretlen befogadó sikeres megszólításának elengedhetetlen feltétele, hogy mennyei témákra is földközelben maradva figyeljenek és utaljanak az alkotók. Erre törekedtek az Ignác című film (2016) esetében is, amely a Fülöp-szigeteki jezsuita rendtartomány médiaközpontja, a JesCom (Jesuit Communications) megbízásából készült, spanyol színészek közreműködésével, hazájuk megigéző vidékein. Címe, melynek magyar változata a beszédesebb eredetinél – Ignacio de Loyola – is szikárabb, egyszerűen egy férfi felé fordít minket. Egy „klasszikus” európai, ízig-vérig macsó felé, aki egyszerre katona, a nők bálványa és bálványozója, indulatos, erőszakos és nagyravágyó. Akinek álmai vannak, melyek aztán viharos gyorsasággal összetörnek, de tán csak azért, hogy újaknak adják át a helyüket. S e férfiból lesz később a megújuló középkori egyház egyik legnagyobb – máig eleven – hatású alakja. Erőszak, bálványok és dicsőség nélkül. De a végkifejletet a film már nem részletezi. „Csak” addig kíséri el egyre belsőbb fényű lobogásához vezető zarándokútjain az Íñigóból lett Ignácot, amikor is rátalál igazabb önmagára s derengő hivatására. Vágyai, örömei, féktelensége, félelmei, kísértései, kételyei, aggályai, fájdalmai, kérdései és kudarcai ismerős terepek számunkra. Már mások a díszletek, a jelmezek, de úgy érezhetjük, ehhez az emberhez mélységesen közünk van. S ha kitartunk mellette, végül talán már az is érthetőbb és befogadhatóbb lesz számunkra, hogy tekintete miért fordul az ég felé.
(Ignacio de Loyola, 2016, 118 perc, rendező: Paolo Dy, Cathy Azanza, a főszerepben: Andreas Muñoz)
L. Sz.
