Amit a XVI. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk.” Ezt az előterjesztést tehát – élénk vitát követően – elvetették. A protestánsokat is megosztó, az ökumené szellemétől idegen döntés hullámai a mai napig nem csitultak el. Ezért tesszük közzé az alábbiakban Barsi Balázs ferences tisztázó írását a témával kapcsolatban. (A szerk.)
A magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának tizedik ülésén szavaztak a négyszázötven évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás”. A jelen levő hetvennégy személy közül ötvenheten a „kárhozatos bálványimádás” mellett szavaztak.
Nem mehetünk el szó nélkül e szavazás mellett, mert akkor ökumenikus törekvésünk „tapintatból” (?) hazugságba torkollana.
Az Igazság iránti tiszteletem és a katolikus és református testvéreim iránti szeretetem késztet arra, hogy a következő megjegyzéseket fűzzem a történtekhez:
Köszönetet mondunk a tizenhét református testvérnek, akik nem tekintik szentmisénket, amely kétezer év óta annyi szentet nevelt, kárhozatos bálványimádásnak!
Természetesen itt nemcsak rólunk, katolikusokról van szó, hanem az egész keleti kereszténységről és a Kálvin előtti másfél ezer év hitéről is.
A katolikus és ortodox egyházban az a tény, hogy Jézus valóságosan jelen van-e a Szentségben, avagy nincs, soha nem volt, ma sem az, és soha nem is lehet szavazás tárgya. Minden erőmmel és testvéri szeretettel próbálom megérteni katolikus hitem világosságában a Heidelbergi Káté ezen kitételét és az igennel szavazó ötvenhét testvérem állásfoglalását.
Azon túl, hogy heves viták és ellenséges érzelmek korában fogalmazódott meg a kérdés, mégis katolikus hívőként hogyan tudnám megérteni ezt a megfogalmazást éppen katolikus hitemben?
Talán a következőképpen.
Kálvin nem volt felszentelt pap, tehát nem konszekrálhatta a kenyeret és a bort. Ő és követői nagyon is katolikus módon gondolkoztak, amikor a maguk úrvacsorájára vonatkozóan tagadták az átváltoztatást (a valóságos jelenlétet).
A katolikus egyházban is előfordulhatna ilyen tagadás, amely pontosan a hit lényegéből fakadna. Ha, mondjuk, néhány férfi és nő katolikusként – fölszentelt pap hiányában – összejönne, és elvégezné a mise szertartását, kimondaná a kenyér és a bor felett az alapítás igéit, és „megáldozna”. Miséjüket a katolikusok közössége nem tartaná „érvényes” misének, hanem kárhozatos bálványimádásnak, ha ugyanakkor térdet hajtanának előtte.
Kálvin és követői akkor gondolkodnának katolikus- és ortodoxellenesen, ha saját úrvacsorájukra vonatkozóan vallanák az átlényegülést, és imádással borulnának le a kenyér és bor előtt.
Azt azonban újra át kell gondolniuk, hogy joguk van-e a katolikus és ortodox misét „kárhozatos bálványimádásnak” nevezni, hiszen a katolikus és az ortodox hívő úgy tudja, hogy a konszekráció után a feltámadt Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben és borban, úgy, ahogyan zárt ajtók mellett jelen volt a tanítványoknak éppen az utolsó vacsora termében. Tehát a feltámadott testnek nem akadály a zárt ajtó, sem a kenyér, sem a bor állaga.
Ha ezt mi így tudjuk, akkor le kell borulnunk előtte, ahogyan Szent Tamás apostol tette, és megvallanunk: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28). Ahogy Aquinói Szent Tamás énekli: Isten- volta rejtve volt a keresztfán; / itt ember-arcát rejti e talány. / De én mindakettőt hiszem, s vallhatom, / kérve, amit kért a bűnbánó lator. // Sebeid Tamásként látnom nem lehet, / mégis Istenemnek vallak Tégedet. / Hadd, hogy egyre jobban hinni tudjalak, / Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.
Ha egy református testvér úgy tudná, hogy tőle egy méterre valóságosan ott áll a föltámadt Úr, bár láthatatlanul, bizony ő is leborulna előtte.
Erre mondhatná valaki, hogy ez szubjektíve rendben van, de objektíve hogyan áll a dolog? Azok számára, akik a kétezer éves folyamatos hiten kívül vannak, ez tudományos kutatás kérdése.
Akik a Kálvin által alapított közösségben lettek megkeresztelve, kutassák szorgalmasan a Kálvin előtti másfél ezer év hitét, hiszen ők sem csupán ötszáz éves kereszténység tagjai, hanem a kétezer éves kereszténységéi.
Ebben a kutatásban segíthet (mert az Eucharisztia egyháztani kérdésekkel van kapcsolatban) Boldog John Henry Newman bíboros Apologia pro vita sua című műve. (A könyv magyar nyelven az Európa Könyvkiadónál jelent meg 2001-ben.)
Ugyanakkor egy katolikus hívő nem nézheti le a református testvérek úrvacsoráját. Nekik ez maradt meg a szentmiséből. Ez a vonatkozás az Úr utolsó vacsorájához, ahol áldozatként ajánlotta fel életét értünk, bűnösökért, és adta magát eledelül.
Egy református testvér, ha úrvacsorát vesz, bizonyára kegyelemben részesül, mert neki – ismétlem – ez maradt meg a szentmiséből. A mi hitünk szerint nem áldozik, nem veszi az Úr testét és vérét, hitében mégis kapcsolatba lép az Úrral, aki hozzánk akar jönni, és bennünk akar lakni (Jn 14,23).
Ha soraim bárkiben, reformátusban vagy katolikusban, gyűlöletet keltenek, tudja meg, hogy nem értette meg, amit írtam. Nem végeláthatatlan indulatoktól parázsló vitát nyitottam, hanem szeretetben szóltam, ahogy tőlem tellett.
