Ez a közelség, amelyről most előjel nélkül beszélek, s amely persze nem minden templom sajátja, a keresztény liturgia egyik fontos sajátságára emlékeztet: kapcsolatot teremt és kapcsolatokból építkezik.
A kapcsolat egyik iránya vertikális: Isten köti magát hozzánk, az egyházhoz: egészen konkrétan pedig velünk akar kapcsolatba lépni, azzal a gyülekezettel, amely az adott helyen összegyűlik, hogy őt ünnepelje és dicsérje.
Másrészről ez a vertikális viszony nem légüres térben válik valósággá, hanem nagyon is épít a kapcsolatainkra: abból a feltevésből indul ki, hogy egyenként és közösségben is alkalmasak vagyunk Isten hajlékává válni, és képesek vagyunk arra, hogy mellettünk álló testvérünkben észrevegyük Krisztus titokzatos jelenlétét.
A liturgia éppen ezért személyes: Istent mi is viszonyban, személyességben, személy mivoltában ismerjük meg, így kötődünk hozzá, és mi is így vagyunk jelen az ő és egymás számára. Nem kell tehát megijedni attól, ha a liturgia személyes: ez nem jelenti feltétlenül az intimitás szemérmetlen hajhászását. Inkább tekintettel van a személyes kapcsolat sok regiszterben munkálkodó finomságára. Minél inkább figyelünk saját magunk és mások életének személyességére, annál jobban leszünk képesek papként liturgiát vezetni, vagy azon – akár szolgálattevőként, akár „keresztényként” – részt venni.
