Azt gondoltam, hogy ez nem egészen tipikus az irodalmi életben: a megbíráltakra nem feltétlenül jellemző az ilyen gesztus… Persze azóta másokhoz is fűz és fűzött ilyen kapcsolat. Visszatérve Kálnokyra: a levelezésből személyes találkozás is lett, és a székesfehérvári, akkor Velinszky László Városi Könyvtárban sikerült neki irodalmi estet szerveznem, Oszter Sándor színművész közreműködésével. Felejthetetlen találkozás volt a nagy öreggel, aki aztán nem sokkal később eltávozott a földi létből.
Az „úriemberség” műveiből is árad. A Nyugat „utolsó mohikánjai” közé tartozott, egész életművével azt az eszményt valósította meg. Kései korszakában is, amikor eluralkodott sajátos humora, paródiaérzéke. Belebújt Homálynoky Szaniszló bőrébe, és rendkívül szellemesen megutaztatta olvasóit. De példálózhatunk Az üvegkalap vagy a Bálnák a parton című verseskötetével is. Valódi örömet okozó könyvek voltak ezek akkoriban, és hiszem, hogy a fényük mára sem kopott meg. A mai versbőség idején sem jellemző, hogy igazi örömmel teszünk le egy-egy elolvasott kötetet. A fogalom persze hétköznapilag és esztétikailag is fontos: a jó műalkotás ugyanis kiválthatja a művészi értelemben vett kielégülést. Így a katarzis sem marad, el miként azt gyakran látjuk is a Kálnokyversekben.
Egyik költeménye, az Északon jó példa minderre. Egy skandináviai utazás érzékletes leírása, a legkiválóbb útirajzokra emlékeztet tömören, és ezzel együtt érint meg bennünket a legfontosabb sorok üzenete: „A megszokás hatalmas úr, / hatalmas mágnes ez a föld, s a költő / pótolhatatlan kincse az anyanyelve. / Talán jobb lett volna máshol születni… / De élni és meghalni – itt, csak itt!” Kálnoky László mindvégig őszinte hittel vállalta szerepét, és megerősítette olvasóit a költészet, a művészi szó értelmébe vetett bizodalmunkban. Az összegzésigény is kitapintható kései lírájában: Lakatlan évszakok című „őszikéje” ezt igazolja. A „nagyváros vadona”, a betegség, a „betonketrecbe zárva” állapota adja itt az élethelyzetet. Múltba nézése nem nosztalgikus. A boldogtalan vagy nyomorult időszakok utáni vágy különbözik a szokásos kívánságoktól. Gazdag és változatos élete során a végleteket is átélte. Öregkori költészete szépen bizonyítja, hogy ezek a végletek az idő és a líra szűrőjén átjutva finom anyagként éltették mondandóját.
A bölcs világlátás, a finom líraiság éppúgy sajátossága, mint az anekdotikus hang továbbvitele, az irónia szórakoztató és gondolatokat ébresztő megnyilvánulásai. „Bennem zeng a világ, / ki a világot visszazengem” – olvassuk egy helyen megrendítő vallomását, amely a babitsi szépséget idézi meg új formában: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.” Kálnoky László a nagy elődhöz hasonlóan látta a művész és a mű viszonyát, az alkotó teremtő erejét. A fennköltség mellett érzékelteti az elmúlás kegyetlen tényét is, miként ezt látjuk a Jékely Zoltán elsiratásában. A „homályos csillagködökig” hatol szava, miközben megfogalmazza a költői feladat nagyszerűségét is. Nemrégiben emlékezhettünk születésének századik évfordulójára. Szülővárosa, Eger ebben is az élen járt – abban a korban, amelyben oly könnyen felejtünk. Kálnoky László életműve érdemes a folytonos ébresztésre.
