Fotó: Kissimon István (képgaléria)
A ferences házigazdák vendégszerető mosolya és köszöntése ezúttal nem „hagyományos” zarándokoknak szól Mátraverebély-Szentkúton. A gyönyörű nyárias napsütésben szerzetesek és szerzetesnők érkeznek a kegyhelyhez vezető úton, és bár sokan megfordulnak itt a nagy Mária-ünnepeken, ennyi szerzetest együtt rég nem láthattak ezek az öreg fák. Néhányan autóval, mások nagyobb csoportokban busszal, ismét mások gyalogosan érkeztek Szécsény városából. Fekete, szürke, barna, fehér ruhákban, habitusokban ülnek le a megszentelt életet élő fiatal és idősebb testvérek a szabadtéri oltár elé. A hivatások vasárnapja előtt egy nappal az ő ünnepük ez a mai. Az újságírónak önkéntelenül is az 1950-es szétszóratás jut az eszébe: íme, itt a bizonyíték, hogy minden ármánya ellenére sem győzhet a diabolosz – az Úr újra összegyűjtötte az ő népét, a megkínzottak hitének gyümölcseként. A megszentelt élet éve azonban elsősorban nem a múltról szól. Szinte első szavaival tudatosítja ezt hallgatóiban José Rodríguez Carballo érsek, aki azért jött el Rómából, hogy megerősítse szerzetestestvéreit, és irányt mutasson életüknek. Két kérdés köré építette beszédét: „Milyen egészségi állapotban van a megszentelt élet intézménye, és vajon van-e jövője a mai világban?” A kérdésekre három csoport, a pesszimisták, az optimisták és a realisták válaszait gyűjtötte össze az érsek, aki a hallgatóságot is bevonta a közös gondolkodásba. Az optimisták és a pesszimisták hasonló szavakkal (káosz, sötétség és naplemente) jellemzik a jelent, a jövőképük pedig az előbbieknek pozitív, az utóbbiaknak negatív. A realisták – ezek közé sorolta magát Carballo érsek is – negatív jelzőkkel írják le napjaink állapotát (krízis és tél), de korszakunkat az élet felé mutató döntések idejének nevezik. Az érsek úgy fogalmazott: a tél a természetben a gyökerek növekedésének időszaka, ezért most a gyökereknél, a lényegen kell dolgoznunk. Felhívta a figyelmet arra is: ne féljünk kimondani a krízis szót, mert lehetőségünk van a lényeg, Jézus mellett dönteni.
Carballo atya sorra vette azokat a magatartásformákat, amelyek a mai helyzetben követendőek lehetnek a megszentelt életet élő ember számára. Az első ezek közül, hogy ne féljünk a saját valóságunktól és igazságunktól, nézzünk szembe a kihívásokkal, és a bajok láttán a felelőst elsősorban magunkban keressük – hangsúlyozta az érsek. Kiemelte, hogy minden szerzetesnek el kell fogadnia a II. vatikáni zsinat iránymutatását. Aki ezt nem teszi, az kívül helyezi magát a katolikus egyházon – fogalmazott. A követendő magatartásformák között másodikként a megkülönböztetést említette Carballo érsek. Nem elég, ha a megszentelt életet élők meg tudják különböztetni a jót a rossztól. A jónál a még jobbat kell választaniuk. Erre azonban csak a lelki emberek képesek, akik hagyják, hogy a Szentlélek vezesse őket. Személyes és közösségi szinten is jó, ha feltesszük magunknak a következő két kérdést: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjek?”, illetve: „Testvérek, mit kell tennünk?” A felelős döntésre mindkét szinten szükség van, mert ha valamelyik hiányzik, az individualizmushoz vagy „birka-lét”-hez vezet. II. János Pál pápa megfogalmazása szerint: a megszentelt életet élő önmegvalósítása közösségi önmegvalósítás.
Carballo atya a szerzetesi élet szempontjából meghatározó alapelvek között elsőként az evangéliumot említette, amelynek valamennyi szerzetesközösség számára az első regulának kell lennie. Fontos ajándék a saját karizma is, ám nem szabad, hogy a rendalapítóhoz való visszanyúlás puszta múltkutatássá váljon. Inkább arra a kérdésre kell keresni a választ: mit tenne ebben a helyzetben a rend alapítója? Nem szabad félni az együttműködéstől, nem szabad elszigetelődni – kapcsolatokon keresztül kell járni az utunkat. Az Úr ma is szól hozzánk, akárcsak annak idején Szent Ferenchez vagy Szent Ignáchoz, és nekünk olvasnunk kell az idők jeleiből, aztán pedig evangéliumi választ kell adnunk azokra – mondta az érsek.
Az aggodalomra okot adó és az örömteli jellemzőket is sorra vette az érsek. Betegségnek nevezte, ha egy közösség mindig csak önmagára koncentrál, és többet foglalkozik a rendre vonatkozó számadatokkal, intézményeinek fenntartásával, mint az evangélium hirdetésével. Ferenc pápa többször is hangsúlyozta, hogy nem a szerzetesek létszáma a fontos, hiszen a megszentelt élet nem való mindenkinek.
Az érsek elmarasztalóan szólt arról a „dogmáról” is, amely többnyire akkor szokott előkerülni, ha egy közösség nem akar változtatni valamin. Ilyenkor gyakran arra hivatkoznak: ez a szabály, „így szoktuk”. A szokásról azonban nemritkán kiderül, hogy nem tartozik a rend hagyományai közé, csupán öt-tíz évre nyúlik vissza.
A lelki vérszegénység szintén aggasztó, s a középszerűség és a megkeseredettség bűnét is a lelki tükörbe illesztendőnek nevezte az érsek. Tegyük hozzá gyorsan és alázattal, hogy szavai nemcsak a szerzetesekhez, de minden keresztényhez szóltak – a tudósító legalábbis így érezte…
Carballo atya szerint önvizsgálatra ad okot az is, ha a szerzetes motivációt vesztett, és híján van a misztikának. Évente kétezren hagyják ott a megszentelt élet közösségeit. Megoldásként a nem merev, de megfelelő követelményeket támasztó képzést javasolta.
Örömre és bizakodásra ad okot ugyanakkor, hogy a szentség ma is jelen van a közösségekben – fogalmazott az érsek. A perifériákon, tehát a legnyomorúságosabb helyeken élők és az üldözöttek mellett csak a szerzetesek maradtak meg. Jemenben ma huszonegy keresztény szerzetes él, ők Teréz anya nővérei. Líbiában kilenc ferences és egy szalézi testvér szolgál, illetve négyen Teréz anya nővérei közül. Ma is vannak vértanú szerzetesek, s ez azt jelzi, hogy sokan ma is képesek vállalni az önfeláldozó krisztusi életet. A szerzetességnek meg kell őriznie prófétaiságát, mert akad olyan helyzet, amikor szembe kell mennie a kultúra főfolyamával. A megszentelt életnek van jövője, és – Ferenc pápa szavait idézve – fontos, hogy a szerzetesek „keltsenek valami zajt”, legyen mondanivalójuk a világ számára. A szerzetesrendeknek a közösség iskolájává kell válniuk, és tanúságot kell tenniük arról, hogy fogadalmukat, a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet belső örömmel lehet megélni. A szerzetes szenvedélyes módon váljon Krisztus testévé! Ahogyan Ferenc pápa fogalmaz: „Legyetek anyák, és ne vénlányok, legyetek apák, és ne agglegények!” Carballo atya is Ferenc pápai szenvedélyességgel fejezte be beszédét azzal, hogy reménye a megszentelt életben nem optimizmusból fakad, hanem a Krisztusba vetett hitből, aki számára semmi sem lehetetlen, és aki számunkra is erőt ad.
José Rodríguez Carballo érsek ezek után válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket a szemlélődő élettel, a szabadsággal és az abból fakadó jó döntésekkel, illetve a fiatalok befogadásával kapcsolatban fogalmaztak meg hallgatói. A komoly témát ekkor már sokszor humoros történetekkel fűszerezte, derültséget keltve a szerzetesek körében. A különböző generációkhoz tartozó atyák és nővérek néhány mondattal bemutatták rendjüket, saját élethivatásukat, gondjaikat és tapasztalataikat. Az ebédet követően szentmisében ünnepelt együtt a jelen levő több száz szerzetes a magyarországi szerzetesrendek találkozóján.
