Hány esztendeje is? Tíz? Nem, több annál, amikor Dél-Lengyelországban életének színtereit jártam végig. Mindenki azt latolgatta, súlyos betegségére tekintettel vajon lemond-e a pápa, s visszavonul-e valamelyik Krakkó környéki kolostorba? Volt, aki már tudni vélte a pontos helyet is, és mutatta a hegytetőn emelkedő szerzetesházat. Másként történt. A Gondviselés másként irányította. Már mennem kellene tovább, mégis maradok a képekkel. Képtelen vagyok elszakadni. Nézem, amint a szent széltől kócos hajával, az erős fényben hunyorgó szemmel felém tekint. Rám néz, homlokán látom a sebhelyet, s fölindul bennem a Krakkó déli városrészében hallott történet… Alig vártam, hogy hazatérjek, s még azon az estén megírtam. Nem misztika, nem a fantázia szüleménye – az isteni realitásról tanúskodik. Hogy került egy idegen asszony az 1940-es évek novemberi sötétségében a külvárosi kocsmába? Idegen asszony…?
Asszony a kocsmában
Lerombolt kedvvel indultam neki. Keresztül Szlovákián, megkerülve a Tátrát, majd egy hosszú, egyenes út következett. Egy férfiról kellett portrét írnom, aki valaha itt élt, Krakkóban és környékén.
Valaki azt mondta, a férfi a Zakopanéból Krakkóba vezető út mentén, egy szódagyár bányájában dolgozott a háború alatt. A Jagelló Egyetemet bezárták a megszállók, a diák továbbra is az egyetemi sapkát hordta, kissé félrecsapva, de csak kissé, amennyit a diákjókedv és a fiatal élet egyszerű lendülete megkíván.
Ha nincs egyetem, hát a szódagyár…
Az elhagyatott rész mára összenőtt a várossal, sehol a szódagyár, a bányát régen bezárták, a vegyszerkészítés korszerűbb formáira tértek át, a gyár helyén bevásárlóközpontok, köztük hatalmas parkolók, fényreklámok villogtak, én voltam talán az egyetlen, aki ott bóklászott, az autók kikerültek vagy én kerültem ki őket, hiányzott a járda. Gyalogos nem közlekedik arrafelé.
Hacsak ő nem…
Kitértem az egyre idegesítőbb benzingőz elől, leszorultam a széles út mellé, autószalonok, konszignációs raktárak sorakoztak egymás mellett, siettek a kocsik, nem maradt felesleges idejük, gázt adott a haszonszerzési vágy, én meg ott ugráltam idétlenül a járművek között.
Hogyan találhatnám meg annak a férfinak a nyomát? Belepte, elsodorta az idő. S már arra gondoltam, kínos lesz, ha odahaza bevallom a munkahelyemen, nem sikerült, nem sikerült megírnom…
Nem sikerült, nem találtam… s a hitetlenségnek ez a különös formája megkeserítette szájamban a nyálat. Elment a kedvem az egésztől. Nem hittem már a szavakban, kiveszett belőlem az elmondhatóság reménye.
És akkor szembejött velem valaki. Hogyan került oda, hiszen csak autók, rohanó sebesség, benzingőz, raktárházak távlata.
Egy férfi érkezett szemközt, nem tudom, honnan, egyszerre csak ott termett, lassította lépteit, majd megállt mellettem. Már végképp nem tudtam, mit keresek az undorító ipari területen. Késő ősz volt, elmállott novemberi idő, korán sötétedett.
Megadtam magam a bukásnak. Mintha bennem testesült volna meg a reménytelen, megszaggatott hitű világ elemi képlete.
„Egy kocsma állt itt régen, egy kocsma, ezen a kihalt, üres vidéken…”
Hogyan értettem meg a lengyel szavakat?
Aztán még mondott valamit. Bal kezét fölemelte, lefelé mutatott, a völgybe: „Fiatal fiú volt a kocsmáros. Ma is él, ott lenn, abban a szürkepalás házban.”
Erőltettem a szemem. Novemberben összefolynak a színek, fényüket vesztik: szürkepalás ház?
Késő délutánra járt, már leszállt a pára. Kerestem az iménti férfit, de nem találtam. Körbenéztem, hová tűnhetett, hiszen alig néhány pillanatig erőltettem a szemem, hogy felfedezzem a házat. Sehol nem láttam. Pontosan emlékeztem: kissé idejétmúlt öltözetet viselt.
Az ipari terület hirtelen véget ért, elindultam a ház irányába. Sáros lett a cipőm, nem érdekelt. Egyre alacsonyabbá váltak a házak, itt-ott szerény fények jelezték, hogy ott is élnek emberek.
Apró, földre lapított házban élt az öreg. Egy nő nyitott ajtót, talán a lánya lehetett, vagy aki a ház öröklésének reményében gondoskodott róla – nem derült ki. A nő bevezetett a belső szobába. Az alacsony ajtóknál le kellett hajtanom a fejemet. Közben a nő halkan suttogta: már nem emlékszik pontosan mindenre, de van, amire meglepően tisztán.
Az öregember ott ült a karosszékben. Hány éves lehetett? Ha a világháború idején fiatal kocsmáros volt, most leg alább nyolcvanesztendős. Vagy még idősebb. Mintha várta volna, hogy érkezzem. Mintha várta volna, mintha tudta volna, hogy beállítok.
De amint rápillantottam, azt éreztem, kiszakította az idő burkát, már neki és nekem sem volt időbeli létem, s legkevésbé annak, amit elmondott.
Meg akartam magyarázni, miért kerestem föl, de ő csak legyintett. Tudta.
„Mindenkit ismertünk errefelé. Ha névről nem is, de látásból. Alig lakott itt valaki, a munkások műszak végén betértek a kocsmába, ittak egy-két vodkát vagy sört, elültek, pihentették a tagjaikat, aztán sokan közülük anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, fizettek, majd elmentek. És másnap megint jöttek. Nem volt szokásuk, hogy sokat beszéljenek. Különösen a megszállás után. Fiatal fiú voltam, apámtól örököltem a kocsmát…”
Megállt; mintha nem akart vagy nem tudott volna többet mondani. Rám tekintett. Az arcomban turkált: mit szeretnék még, mit szeretnék megtudni?
Még soha nem éreztem magam úgy, mint akkor ott, abban a lapos házban, az öregségszagú ember közelében.
„November közepe volt, akkor is november, mint most. A sár összefolyt az ég szürkeségével. Alig fogyott az ital, az emberek megunták a bódulatot. Átkozott megszállók! Az országúton fröcskölve rohantak a katonai teherautók. Egyetlen lengyel sem szólt, csak fölemelték a fejüket: és már mindenki tudta, mire gondol a másik.
Unalmamban a söntéspult bádogfelületét törölgettem egy ronggyal, amikor az asszony belépett. Asszony a kocsmában! Még ilyet se láttam, de a régiek, akik már hosszú évek óta jártak oda, ők is megnémultak. A falakba, az ócska székekbe és asztalokba, a söntéspultba és fiatal korom ellenére már belém is beleette magát a pálinka, a savanyú bor és a cigaretta hideg, fanyar szaga. És akkor ez az asszony… kék ruhát viselt, úgy emlékszem, kék ruhát… Az arca… már nem emlékszem az arcára, pedig úgy szerettem volna megjegyezni, mert olyan különös, annyira szelíd volt. „
Valami könnyes mosoly csillogott fel az öregemberben.
„Az asszony a söntéspulthoz lépett, s azt mondta: súlyosan sebesült férfi fekszik az út túloldalán, az árokban. Baloldalt, a fején sérült meg. Egy német katonai teherautó ütötte el, nem vették észre a szürkületben. Továbbrobogtak. Kérem, telefonáljon a mentőkért.
És én megfordultam, a hátsó helyiségben leemeltem a kagylót, tárcsáztam a számot… s míg kicsengett, egyszeriben arra gondoltam: vajon honnan tudja ez az idegen, hogy van itt telefon? Hogy az egész környéken egyedül éppen itt talál? Honnan tudja, hiszen nem tudhatja! Mégis oly határozottan mondta: kérem, telefonáljon!”
Az öregben elszáradt az emlékezés egyszerű, emberi sövénye. Azt hittem, befejezte. De még mondott valamit:
„Visszaléptem, hogy közöljem az asszonnyal, jönnek, nemsokára jönnek. De már nem láttam. Kérdeztem a többieket, ők sem tudtak róla. Talán elment, mondta valamelyikük bizonytalanul, de senki nem lépett ki az ajtón.
Hiszen az imént még itt volt! – csaptam oda a rongyot a bortól és víztől nedves bádogra. Mindenki hallgatott, volt, aki értetlenül megvonta a vállát.
A mentősök és a rendőrök megkérdezték: ki telefonált? Súlyos bal oldali koponyasérüléssel megtalálták a fiatalembert az útszéli árokban. Mellette hevert a diáksapkája. Talán huszonkét éves lehetett. Azt mondták, munkás a bányában, látásból ismerték. Előtte diák volt.
Dadogtam: én telefonáltam, egy asszony jött, valamilyen kék ruhát viselt, mintha kék ruhát viselt volna, előtte nem látta senki, nem ismerik a környéken… A vendégek igazolták: még soha nem találkoztak vele, de ott volt, és ő szólt, aztán észrevétlenül eltűnt. Az egyik vendég, hogy szavainak hitelt adjon, hozzátette: egy évig ne igyon vodkát, ha nem így történt!”
Néhány hónap telt el lengyelországi utam óta. Húsvét van, a televízióban az ünnepi szertartást közvetítik Rómából. A Szent Péter-bazilika előtti téren a pápa az átváltoztatáshoz készül. Leveszik fejéről a süveget. A kamera közelről mutatja. És egyszeriben megpillantom, egyszerre csak látom, homloka fölött, kopaszodó fején, bal oldalon a koponyasérülés helyét. Azt a finoman beforrott heget.
Látom a sebhelyet! A kamera végigfut a tömegen, olyan gyorsan, hogy föl se tudom fogni, mit látok. Mégis, egy asszony arca kiválik a pillanatból, az időből. Kék ruhát visel. Csak ő lehet!
Látok, már nem is a szememmel, hanem sokkal élesebben annál, látok!
