Jótett helyébe… mit vársz?

Ilyenkor áttekinthetjük értékeink sorrendjét: no nem egyszerűen azt, amit gondolunk róla, hanem amit mindennapjaink tükröznek. Vajon segítünk-e a környezetünkben élőkön, s nem kerüljük-e el égre fordított szemmel a tettek mezejét, kereszténységünket így valamiféle spirituális wellness-időtöltéssé torzítva?
Az a jótékonyság, amely a nagyböjtre – vagy épp karácsonyra – korlátozódik, nem sokat ér. Nem járja át egész valónkat, idényjellegű akcióvá, eszközzé züllik. Hasonlatosan a “multik” jótékonysági nyomulásához egy-egy katasztrófa sújtotta területen. Hiszen ne feledjük a nyomorú tényt: a világcégek alamizsnálkodásának megjelenése a híradásokban óriási reklámot is jelent. A Srí Lanka-i szökőár idején az egyik hazai szeretetszolgálat – a nagy “tülekedés” miatt is – úgy döntött, nem vesz részt az ottani segélyakciókban: energiáikat a kevésbé szem előtt lévő problémákra összpontosítják. Aztán megváltoztatták elhatározásukat, mert gyűlni kezdtek számlájukon a kisebb-nagyobb pénzösszegek, amelyeket kifejezetten a cunami pusztításai miatt borzalmas helyzetbe jutott emberek támogatására szántak az anonim segítésre (is) kész emberek.
Kérdés az is: az intézményesült szeretet esetében vajon mit jelent a névtelen, szinte öntudatlan adományozás krisztusi igéje? Az evangélium szava nyomán tájékozódó szakembernek nem kis gondot okozhat az olykor elkerülhetetlen reflektorfény. Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke is jól tudja, munkájukat “nem lehet csak rejtekben végezni” – a tartóra helyezett mécses és a hegyen épült város képét is az Újszövetség fogalmazza meg. Az Úr előtt kedves “jókedvű adakozó” így viszont könnyen megkaphatja, amit Vecsei Miklós is, amikor egy kritikusa így fogalmazott: ő igazából élvezkedik karitatív munkáján – azaz áttételesen mások bajából kovácsol magának sikerélményt. “Gondolkoznom kellett: valóban valamiféle hobbim volna ez nekem? Megélhetem-e a saját sikeremként is például azt, hogy eredményesen csinálunk nyomorprogramokat, cigánytelep-felszámolásokat?”
Beszédünk is sokat elárul arról, hogyan adunk. A nemegyszer vallásos közegben is használt alamizsnálkodás, jótékonykodás kifejezések korántsem csak pozitív tartalmúak: eszünkbe juttatják a személytelenül odavetett könyöradomány képét is, a lelkiismeret léghajójának kicsinyke homokzsákját, amelytől megszabadulva ideig-óráig tovább szárnyalhatunk. Nem egyértelmű szavaink zavaros tetteink és gondolataink árulkodó feliratai. Mennyivel igazabban szólt II. János Pál, amikor “hatékony tékozlásról” beszélt.
Vecsei Miklós hozzáteszi: “Voltam egy alapítványi konferencián, ahol ez volt a jelmondat: Tanulj meg az adományozó nyelvén beszélni! Sehogy sem tetszett. Amikor elgondolkodtam rajta, rájöttem, miért: mert épp fordítva igaz. Mint segítőnek az a dolgom, hogy hozzájáruljak: az adományozó is megértse a szegénység nyelvét.”
Az önmagát is a másiknak ajándékozó – nem pusztán elbeszélt – szeretetben példaképünk Árpád-házi Szent Erzsébet, akinek tavalyi emlékéve akkor nem volt hiábavaló, ha hétről hétre ma is átmentünk valamit hétköznapjainkba az ő szemléletéből és életgyakorlatából.
“Valamit megsejtett ez az asszony – folytatja a máltai szeretetszolgálat vezető szakembere -, ami a mi középosztálybeli kereszténységünknek is lehetősége. A nyomorhoz képest a középosztály királyság. Mondhatjuk, hogy nekünk is egyre nehezebb: elvonták ezt, drágább a gáz, stb. De vajon mihez képest igaz ez? Vissza kell tekinteni százévnyire, majd megnézni, most milyen körülmények között élünk. Többségünknek igen jó világa van, ehhez képest a nyomorban tengődők végtelenül leszakadtak. Esélyük, reményük, lehetőségük sincs már arra az életmódra, életvitelre, kommunikációra, amilyen a miénk. Ha volt, eltörött, kikutathatatlan, hogy miért. Erzsébet számomra az egyensúly szentje. Ha szükséges volt, megfelelt kora elvárásainak, de megsejtette, hogy a töviskoronával szemben nem ülhet aranykoronával a fején. Amikor férjét el kellett kísérnie az úri vigasságokra, vele tartott, egyébként pedig tudta, hogyan kell letérdelni, vagy épp együtt ülni a sárban a szegényekkel.” – Majd hozzáteszi: – “Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy a közösségvállalással az is együtt jár, hogy a legnyomorultabb embernél is tudjak asztalhoz ülni.” Ez is olyan helyzet, amely túl van az oda sem néző adományozáson, amely nem felemel, inkább megaláz, miközben néhány forintot átenged a nyomorgónak. Egy-egy gesztusunkkal (tetszik, vagy sem) minden esetben magunkat is átadjuk – vagy épp megtagadjuk a hozzánk fordulótól. Egész kereszténységünkre fényt vet egy-egy rossz mozdulatunk vagy elfordított tekintetünk. S ez egyáltalán nem magánügy. De jó hír, hogy sokszor lehet elölről kezdeni a gyakorlást. Ez (is) a nagyböjt üzenete.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..