Fotó: Merényi Zita
Vasmisére igyekszünk Pilisvörösvárra. Te Deum hatvanöt év papi szolgálatért. Nemzedékek lelkivezetője, a kilencvenegy éves Futó Károly atya a Szent Erzsébet Otthonban mutatja be élete nagyjából harmincezredik szentmiséjét. A kápolnát néhány vendég kivételével a ház lakói töltik meg. Alig találunk helyet a kerekes székek között. Csendes imában várakoznak a jelenlévők, tekintetük az irgalmas Jézus-arcon függ, mialatt bevonul a vasmisés öt paptársával. Mindannyian a Manhertz Erzsébet SJC alapította otthon lakói.
Kergetjük a kék madarat, s amikor megfogjuk, csalódottan látjuk, hogy nem is olyan kék – ezzel a gondolattal kezdi szentbeszédét Futó Károly. Így vagyunk a boldogsággal is: irigyen nézzük mások felhőtlen örömét, magunk is vágyunk rá, és megszállottan kergetjük. Majd ha lesz elég pénz, hatalom, dicsőség és siker, akkor elmondhatjuk, hogy elértük – gondolja az ember. Boldogságot adni azonban egyedül Istennek áll hatalmában. Jézus megtalált, s benne én az életet találtam meg, azt, hogy miért születtem, és hova tartok. Keresem, mit kíván a Teremtőm. Nem mehetünk üres kézzel Isten elé – fogalmaz szentbeszédében az ünnepelt.
Mintegy kétszázhúsz idős ember él a Szent Erzsébet Otthonban, közülük csaknem negyvenen kilencven év felettiek, akárcsak a kilencvenhét éves Dobozy István, aki szintén pap. „Magam sem hiszem el. Jövőre lesz az acélmisém. Ha megérem, jó lesz, ha nem, akkor is jó lesz, kivéve, ha a tisztítótűzbe kerülök” – mondja, és az Új Ember új főszerkesztőjéről érdeklődik. Imádkozik, misézik, beszélget a sorstársakkal. Vigasztalja azokat, akik úgy érzik, száműzték őket a családjukból. Boldog, és itt is otthon van, mint mindenütt, mert Jézus vele van.
És boldognak vallja magát a kilencvenegy éves, járókerettel közlekedő ünnepelt, Futó Károly is. A vasmisés ünnepi ebédnek tejberizst kér, s dicséri a nyugalmat, a békét sugárzó környezetet, a gyönyörű kertet, a jó ellátást. A jubileumi szentmisén nincsenek körülötte családtagok, nincsenek ott a hosszú életút kísérői. Amikor erről kérdezzük, belső békéből fakad a válasza: Kinő az ember a családból, járjanak a maguk útján – mondja.
Beszédében arról szól, hogy idővel megkopunk, teremtettségünk velejárója a leépülés. Egy darabig felfelé megyünk. Hol van még a határ! Ám hamar elérkezik, és már lefelé haladunk. Felejtünk, elbizonytalanodunk, fizikailag, pszichikailag labilissá válunk. Nem tragédia ez, hiszen így a természetes, és nem is végleges ez az állapot. Csupán a főpróba. Még nincsenek rajtunk a kosztümök, még nem állnak a díszletek. A lényeg, hogy tudjuk a szerepet, és azt el kell játszanunk, egészen a végéig. Nem sértetten, hanem arra koncentrálva, hogy befejezve ki tudjuk majd mondani: érdemes volt.
Aki mindvégig állhatatos, az üdvözül. Ez az életcél. Megérkezve már nincs semmiféle szenvedés, hiba, rossz vagy gyöngeség, csak a valódi értékek tisztánlátása. A jóság, a szeretet, az igazság találkozik abban, amit örök boldogságnak nevezek. Abban van az öröm, hogy jót teszek, s velem is jót tesznek. Ha nem bántok senkit, számíthatok arra, hogy engem sem fognak bántani; s ha mégis, akkor tudom, hogy az nem tart örökké – fogalmaz a jubiláns. Lassan kezdjük megérezni a szavai közvetítette vigasztalást, és a folytatás megerősíti a megértést: Az örök élet valóság. Egy darabig élünk, ám aztán sincs vége mindennek. Ha elindultunk, ott van előttünk a cél is. Éljünk a belső rendben: teremtmények vagyunk, ezért nem élünk örökké. De van rendeltetésünk: az örök üdvösség. Ennek előkészülete a földi küszködés, az út, amelyen mindig a jót kell tennünk. Aki becsületes volt, annak nincs mitől félnie. Ez a tudat lelki nyugalmat, biztonságot ad. A világban meghatározhatják a helyünket például az anyagi javak, de mi nem a világ számára születtünk. A világ számunkra az út csupán. Akkor hibázzuk el az életünket, ha az élvezetet, a sikert, a dicsőséget célnak tekintjük. A boldogság súlypontját az adja, hogyan érkezünk a befejezéshez: nem mehetünk üres kézzel, vinnünk kell magunkkal valami maradandót. Jóságot, megbocsátást, türelmet.
Legyetek jók, ha tudtok… Mi ad erőt ahhoz, hogy a jót tegyük? – veti fel a kérdést a vasmisés atya. A probléma abban gyökerezik, ha magamat állítom a középpontba. Ha azt várom, hogy mindenki hozzám igazodjon, s ha nem teszi, megharagszom. Ha azonban a Jóisten áll az életem középpontjában, akkor nekem kell igazodnom Istenhez, s Isten miatt az emberekhez is. Akkor elnéző és megbocsátó leszek. A Jóisten miatt a beteg, a kellemetlen, az undok is kedves lesz számomra.
A kisgyerek, ha valami túl magasan van, és szeretné elérni, felemelteti magát. Az ember az imában, Isten kegyelmében bízva, az Oltáriszentséggel megerősítve imádkozni kezd azokért, akik akadályozzák, hogy segítse őket a Jóisten. Nem kis feladat ez, és mindenkinek más a nehéz. Ismernünk kell önmagunkat, tudnunk kell, mit érdemes leépítenünk magunkban, és mit kell fejlesztenünk. Egy szelíd természetű embernek azon kell dolgoznia, hogy ne áltassa magát azzal: azért van körülötte békesség, mert ő olyan jó. S a haragos természetűnek sem szabad azt hinnie, hogy nincs mód a változásra.
Milyen jó jónak lenni! – ezt élem meg naponta. Nincs ellenségem. Ha valakinek nem tetszem, nem magamat sajnálom, hanem őt. Hiszen minden ellenségeskedés, szembenállás egyúttal önmarcangolás is, amellyel saját magát rongálja az ember – vallja Futó Károly, majd egy másik tapasztalatát is megfogalmazza:
Jónak lenni könnyű. Ha az ember elindul a jó irányba, idővel ráébred, nem is olyan nehéz a lemondás, a böjt, a megbocsátás. Mindez felszabadulást ad. A küszködést megspórolni nem lehet: az élet próbaidő. Aki nem vállalja, annak az életét a külső nehézségek mellett a saját makacssága is megnehezíti. Isten felismerése és elfogadása adja a kezünkbe a kulcsot. Békességre kell törekednünk azzal, aki az örök élet forrása.
A legfontosabb még hátra van. Örömmel élek, és bármikor kész vagyok meghalni. Minden este úgy fekszem le: ha a Jóisten azt mondja, ennyi volt, köszönetet mondok neki mindenért. Az ő része az irgalom, az enyém a bűnbánat – zárta ünnepi szentbeszédét a vasmisés Futó Károly atya.
