Jó szelet!

Ha napok, hetek telnek el anélkül, hogy igazán odafigyelnénk egymásra, ha többet marakodunk, mint élvezzük egymás társaságát, ha ingerülten végezzük rutinszerű napi kötelességeinket, vagy ha szinte észrevétlenül bekúszik közénk egy harmadik fél, akkor komolyan kell venni a figyelmeztető jeleket. Ezek ugyanis mind azt tükrözik, hogy eltévedt a házasság hajója, s valamiképp a helyes irányba kell fordítani, hogy a kapcsolat ne válással, és a gyerekeken, vagyonon, időn, szereteten való lehetetlen osztozkodással végződjön. Közhelyszerű, és nem építő pusztán arról beszélni, hogy Magyarországon majd minden második házasság válással végződik. Az igazság az, hogy nem a házasság van válságban, hanem az egyén. Ha megfelelő önismerettel rendelkeznénk, és kellő érzelmi intelligenciával kezelnénk a konfliktusainkat, jobban működnének a társas kapcsolataink is. Ám tény, hogy a házasságoknak minden igyekezet ellenére is számtalan kikerülhetetlen buktatójuk van, melyekkel meg kell küzdeni. Nehézségek ide vagy oda, felmerülhet a kérdés: tönkremehet-e egyáltalán egy házasság, ha valóban megköttetett?

 

A teljesség igénye nélkül soroljunk fel most néhány okot, amelyekre visszavezethető a házasságok megrekedése, a kapcsolati krízisek kialakulása. Az egyik probléma az lehet, ha a párnak nincs része elegendő közös élményben. Ha a hétköznapok rutinjában nincs elegendő egymásra szánt idő, akkor könnyen kiürül a házasság „érzelmi bankszámlája”, amelyet időnként új energiákkal kell feltölteni ahhoz, hogy működőképes maradjon. Mindenkinek szüksége van arra, hogy érezze: fontos a másiknak. Nem lehet eléggé kifejezni, hogy szeretjük egymást, és őszinte dicséretből, gyöngédségből sem lehet túl sokat adni. Az egyik legnagyobb hiba, amelybe gyakran beleesünk, hogy azt képzeljük: a társamnak tudnia kellene, mire vágyom, mit jelentenek ki nem mondott szavaim, elfojtott gesztusaim. Mivel a másik nem gondolatolvasó, ennek a hozzáállásnak legtöbbször az egymástól való távolodás a következménye. Természetesen mindenkinek vannak külön programjai, önállóan elvégzendő feladatai. Ám a jövőről, a gyermeknevelésről, a művészetről, a vallásról és számos más, fontos kérdésről jó, ha hasonlóan gondolkodik a pár két tagja. Papp Miklós ugyanakkor azt is hangsúlyozta: sokszor tapasztalja lelkipásztori munkája során, hogy a túlbuzgó vallásgyakorlat az egyik leghatékonyabb módja a férj vagy a feleség kirekesztésének, s ez is a házasfelek eltávolodásához vezethet.


Az élet velejárója

 

A házasságok megromlásának egy másik oka lehet, ha tudatosan vagy akár tudat alatt irreális elvárásokat támasztunk házastársunk iránt, és folyamatosan azzal a tapasztalattal kell szembesülnünk, hogy a másik nem olyan, amilyennek szeretnénk. Ennek elsősorban mélylélektani oka van – mondják a pszichológusok. Lelkünk mélyén azt várjuk a házastársunktól, hogy úgy szeressen minket, mint egykor a szüleink, az édesanyánk. Másképp fogalmazva azt szeretnénk, ha a másik ember a kimondott és kimondatlan vágyainkat is teljesítené, ha azt mondaná és azt tenné, amit mi elképzeltünk. Személyiségünk lényegét azonban még a legjobb szándékkal sem tudjuk megváltoztatni senki kedvéért. Ezért ezeket a lehetetlen követeléseket tudatos munkával el kell engednünk. Úgy is fogalmazhatnánk: „meg kell halnunk” irreális elvárásainknak.

 

Nehézséget okozhatnak kapcsolatainkban az életünk természetes változásával együtt járó úgynevezett normatív krízisek is. Az idegenül csengő kifejezés azt jelenti, hogy egy-egy élethelyzet korábban ismeretlen, új feladatok elé állíthat, amelyhez nem minden esetben sikerül rögtön alkalmazkodnunk. Előfordulhat ilyen például betegségben, munkanélküliségben, új gyermek születésekor, felnőtt gyerekek kiröppenésekor, vagy az öregedés jeleinek észlelésekor.

 

Azok a problémák, amelyek a házasság válságához vezethetnek, természetes velejárói az életnek. Baj akkor van, ha ezek a gondok tartósan fennállnak, és semmit sem teszünk ellenük. A krízis ugyanis sohasem meglepetésszerűen tör ránk, hanem mindig megelőzi azt a házasfelek figyelmetlensége, lustasága, hiányos önismerete és a gondokkal való szembenézés elhanyagolása.

 

Erőszak, alkohol, megcsalás

 

„Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő” – hangzik sokszor a kijelentés. Ám nagyon sok család él agresszióban, függőségben vagy hűtlenségben. Családon belüli erőszak alatt elsősorban a fizikai bántalmazást értjük, melyet ugyan sokan rejtegetnek, de jelen van az életükben. Az erőszak ugyanakkor nemcsak fizikai bántalmazást jelenthet: szavakban, megvonásban, a másik méltóságának megsértésében is megnyilvánulhat. Erőszakos vagyok például akkor, ha kontrollálni akarom, hogy a másik mennyi pénzzel gazdálkodjon, ha ellenőrizgetem, hogy kivel beszél telefonon, vagy azon gondolkodom, hogy miért jár el otthonról, ha én sem megyek sehova. A társadalom és sokszor a hozott minta sem segíti az egyént abban, hogy képes legyen uralni önmagát, agresszióját, szexualitását. Ez azonban még senkit nem jogosít fel arra, hogy önfegyelem híján éljen. Tudni kell, hogy agressziót szülhet belső szorongásunk, bizonytalanságunk, kishitűségünk is, amelyet aztán áttolunk a másikra. Ha egy kapcsolatban jelen van az erőszak, azt magatartásával általában mindkét fél kölcsönösen gerjeszti, ezért nagyon nehéz belőle kikerülni. Ilyenkor tanácsos külső – szakmai – segítséget kérni. Gyerekkorunktól tanulunk mozogni, számolni, elsajátítunk idegen nyelveket, gyakoroljuk a művészeteket, de tanulmányainkból kimarad a társas kapcsolatok alapfeltételeinek megismerése, így a konfliktuskezelés is. A jövő nemzedékének már kisgyermekkortól tanítanunk kellene, hogyan tudják megfelelően kezelni a másik embert és a kapcsolataikban kialakuló súrlódásokat.

 

Magyarországon ma legkevesebb nyolcszázezer ember alkoholbeteg. Mivel az alkoholizmus az érintett személy környezetében élők számára is szembetűnő szenvedélybetegség, ezért többet is foglalkozunk vele, mint az egyéb függőségekkel. Az alkoholproblémákkal küzdő ember, mielőtt inni kezdene, sokáig azzal az állandósult tapasztalattal él, hogy nem tudja uralni az életét, nem képes vitázni, kezelni a konfliktusokat. Amikor ezért – vagy más okból – inni kezd, a társadalom a perifériára tolja, gyerekként viszonyul hozzá, és ezáltal konzerválja őt helyzetében. A családtagokat is támogatva inkább abban érdemes segíteni az alkoholfüggőt, hogy kikerüljön a szenvedély rabságából, és újra bekapcsolódhasson a munkába, a családba.

 

A hűtlen ember hibája

 

Papp Miklós a házastársi hűtlenséggel kapcsolatban a következő történetet mesélte el: Egyszer egy férfi nagyon magára maradt. A felesége megcsalta, és senki sem értette, hogy a nyilvánvaló hűtlenség ellenére a férj miért nem küldi el az asszonyt, vagy miért nem hagyja el. Az értetlenség láttán aztán a férfi egyszer szomorúan azt kérdezte a paptól: „De hát nem éppen most kell a legjobban szeretnem a másikat?” Haragunk általában azok ellen irányul, akik megcsalják a társukat. A hűtlenséget elkövető ember hibája ugyanis látványosabb és nyilvánvalóbb, mint a másik félé, akit megcsalnak, s aki „áldozatszerepe” miatt többnyire együttérzést vált ki az emberekből. Az igazság azonban az, hogy a hűtlenség soha nem a „semmiből csap le ránk”, és a megcsalást megelőző körülményekért mindkét fél egyformán felelős. Azaz a férj és a feleség is tehet arról, hogy eltávolodtak egymástól. A félrelépés után csak közös munkával lehet helyreállítani a viszonyt, a megbocsátáshoz pedig döntés kell, melyet sokszor csak később követ az érzelmi gyógyulás.

 

Ha a válság már kialakult, akkor sem menthetetlen a kapcsolat, de jó, ha tudjuk, mit tegyünk ilyenkor, és mit ne. Nem érdemes például elmenekülnünk a feladat elől, mert úgyis utol fog érni. Menekülés lehet egy harmadik fél, a munka, a gyereknevelés, az alkohol, vagy – mind közül ez az egyik legsúlyosabb – a „látszatbéke” kialakítása. Mindezektől csak tovább rosszabbodik a helyzet. Ha a menekülés helyett sikerül a problémával való szembenézést választanunk, akkor legyünk bátrak, és ne rettenjünk meg a feszültségtől, a konfliktus vállalásától. Egy összeveszés vagy mélypont még nem jelenti a kapcsolat végét. Sőt, a krízisek fejlődésünk természetes velejárói, és magukban hordozzák a továbblépés lehetőségét. Ám tudatosan figyelni kell arra, hogy az indulatok és a feszültségek ne hatalmasodjanak el annyira, hogy „démonizáljuk” a másikat. Ne hárítsuk rá a teljes felelősséget. Mindenekelőtt pedig fontos tudnunk: kellő önismeret nélkül nem lehet egészséges kapcsolatban élni. Ismernünk kell magunkat, saját erőforrásainkat, és ha nagy nyomás alá kerülünk, tudnunk kell, hogyan oldjuk fel a bennünk felgyülemlett feszültséget (ahelyett, hogy a másikon vezetnénk le azt).

 

Az apró gesztusok „életet menthetnek”, csak valakinek el kell kezdenie a sort. Nem lehet fukarkodni a dicsérettel, a közösen megélt szép élmények felemlegetésével, a másik jó tulajdonságainak hangsúlyozásával. Mindent „be kell vetnünk” annak érdekében, hogy megmentsük a kapcsolatot, ugyanakkor tudomásul kell vennünk azt is, hogy a házasságot nem lehet „gyorsan megjavítani”. Idő kell hozzá.

 

Ha pedig a küzdelemhez szükséges saját erőforrásaink kimerültek, ne szégyelljünk szakszerű segítséget kérni. Ha kitartóan tanulunk valódi közösségben élni egymással, akkor egyre tudatosabbá válunk, és képesek leszünk alkalmazkodni a különféle időjárási viszonyokhoz: megtanuljuk, mit kell tennünk a tengeren szélcsendben, és mit akkor, ha viharos szelek fújnak.