Jó buli frankás diáknak lenni

 

Az érettségire készülőket már egészen más gondok foglalkoztatják. Igyekeznek a másik szárnyba, az iskolaépületbe, magyar tételórával kezdenek ezen a pénteki napon. Cetlit írnak: az egyik sor Zrínyit, a másik Balassit, a következő Temesvárit kapja (Temesvári Pelbárt, a gimnázium névadója a magyarországi latin nyelvű irodalom kiemelkedő alakja volt), s még Csokonai szerepel. Egyébként meg a Bánk bánnal ismerkednek Horváth Dániel tanár úr keze alatt. Szerzetesek és világi tanárok egyaránt abban a szellemben tanítanak és nevelnek (mert a kettő nem választható el egymástól!), amit Árpád testvér, az érettségizők osztályfőnöke és prefektusa a „kinti világ” és a „frankás világ” összehasonlításakor így fogalmaz meg: „Milyen a mai korszellem? Valósítsd meg önmagad, ne korlátozzon semmi – mi is ezt mondjuk: valósítsd meg önmagad, de tudd a határt, s ennek szellemében élj!”

Brassnyó Marcit tavaly év elején választották meg osztálytitkárnak. Tizedikben jött át a szentendrei ferences gimnáziumból. „Eddigi életem legjobb döntésének gondolom. Szüleim azt mondták, elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, maradok-e szentendrei bejáró diák, vagy ide jövök a kollégiumba.”
Igen, a kollégium kifejezésnek súlya van. Hiszen itt alakulnak ki az életre szóló barátságok, ha erre nem is gondolnak még a fiúk ebben az életkorban.
Marci jó tanuló, „közgazdász szeretnék lenni, a Budapesti Corvinus Egyetem a cél… tudom, hajtani kell, hogy bejussak”.

Nyurga, magas fiú a szobatársa, Ménesi Máté. Ahogy mondja, úgy csöppent ide. Ma osztálytitkár-helyettes, grafika szakra szeretne jelentkezni, vagy idehaza, vagy valamelyik külföldi egyetemen. „Édesapám régi ismerőse járt ide, ő ajánlotta a ferenceseket. Évekig külföldön, az Egyesült Arab Emírségekben éltem, s amikor hazatértem szüleimmel, találni kellett valamilyen iskolát.”

Angol rendszerű gimnáziumba járt, s a „nagyon liberális nemzetközi intézmény után furcsa volt ez a suli. Semmit nem tudtam a kereszténységről, sem a ferencesekről. Nagyon szeretek ide járni. Kezdetben mindig ellenkeztem, balhéztam, én voltam a rossz gyerek…”
Rossz gyerek? Tiszta arcú, igazi kamasz fiú. Nevetünk: mit jelent rossznak lenni?

„Ha valaki nem tartja meg a szabályokat, a napirend előírásait. Ezért többször ki akartak paterolni, de mostanra hozzászoktam, nem is hiányzik, hogy balhézzam.”
A „balhék” – úgy látszik – mindig ugyanazok. Hiszen a mi korunkban is az jelentette a „nagy balhét”, ha valaki későn érkezett vissza a kimenőről, vagy este kilógott a városba. „Nincs mese, ezek következményekkel járnak, nem lehet büntetlenül bármilyen hülyeséget elkövetni.”


Mert jön a retorzió! Máté felszabadultan nevet. „Kilencedikben és tizedikben rengeteget söpörtem az udvart, télen hólapátolás, mosogatás… Volt, hogy egész héten ezzel töltöttem a délutáni szabadidőt. Most már nemigen fordul elő… Nem tudom, én nőttem-e fel, vagy az itteni rendszer alakított-e át, de a balhésabb, szórakozottabb énem valahogy lekopott rólam.” Emlékszem, annak idején – nem akarok ötletet adni a maiaknak – sztrájkoltunk a házirendben általunk értelmetlennek tartott szabályok miatt. Közösségi óra. Vártuk a botrány kirobbanását. Erre Lőrinc atya ránk nézett: „Fiúk, a szabályok nyolcvan százaléka tulajdonképpen fölösleges. De ezek megtartása szükséges ahhoz, hogy megtanuljátok azt a húsz százalékot, ami elengedhetetlen lesz az élethez.”

Fáradtan jönnek az utolsó óra után a fiúk a szigetről. Gyönyörű környezetben, a gimnáziumtól néhány száz méterre, a Prímás-szigeten található a frankás sporttelep (a házon belül tornaterem várja a srácokat). „Fociztunk meg kosaraztunk. Kissé elfáradtam…” – fújja ki magát Marci, s a többiekkel együtt készülődik az ebédhez. A diákok ezen a hétvégén nem utaznak haza, Marci azért, mert másnap nyelvvizsgázik angolból. „Jövő nyáron meg majd németből…”

Hosszabb ideje délutánonként, feláldozva szabadidejét, a helyi Mária Valéria Nyelviskolában külön is készült a vizsgára. Látszik rajta, tudatosan, elhatározottan élő fiú. Sokszor hallani a sirámot (minden korban ismétlődik persze): Ó, ezek a mai fiatalok… Ugyan! Nézem őket, jóízűen kanalazzák a krumplilevest, utána rántott gombát kapnak. Mennyi szép, tiszta remény az arcokon!

És a bezártság? Hogy viselik? Malcsik Gábor azt mondja erre: „Zajlik az élet. Háromszáznegyven fiú a kollégiumban, összezárva, mindig történik valami. Nincsenek unalmas napok, az biztos.” Gábor kilencedikben került az iskolába, „aztán a tizedik osztály elején elmentem. Mondhatom: tomboltak bennem a hormonok. Egy lány miatt hagytam el a frankát, zártnak tűnt akkor a suli… Tizenkettedikre mégis úgy döntöttem, visszajövök, mert hiányoztak a többiek, ez az egész gondolkodásmód.”

A nagy szerelem azóta véget ért, „így a legjobb… Szükség volt erre a kis kitérőre. Rájöttem arra, hogy ez tényleg jó iskola.”
Amikor eldöntötte, hogy visszajönne, felhívta osztályfőnökét és prefektusát, Árpád testvért. „Azt mondtam neki, meggondoltam magam, szeretnék még egy esélyt kapni… Visszatérésemet feltételekhez kötötte: nincs nyavalygás, nincsenek lányok, csak a tanulás. Érettségi előtt ez eléggé egyértelmű.”

Tervei? Inkább elgondolásairól beszél. Katonatiszt szeretne lenni. „Jelenleg ez áll hozzám a legközelebb.” És a tanulás? „Most, hogy visszajöttem, elég jól megy. Megráztam magam…” Életre ébredő, serdülő fiúk. Természetes kérdés számukra: és a lányok? Marcinak otthoni, pesti ismeretségei vannak. „Itt elfoglal a tanulás, mint mondtam, kimenőim nyolcvan százalékát a nyelviskolában töltöttem az utóbbi időben. Vannak a városban más gimnáziumok, ahová lányok járnak, többen onnan találtak barátnőre.”

Karalyos Vince, hirtelenszőke fiú mosolyog: „A lányok? Akadnak… inkább otthon, de itt is volt már ismerősöm. A bezártságot olykor nehéz megélni, ha arra gondolok, jó volna most vele lenni – de csak eltávozási hétvégeken találkozunk, meg hívjuk egymást.”

A kollégiumban használhatják a mobilt, az iskolaépületbe azonban nem vihetik át. Nem vihetnénk, billegteti meg Vince huncutul a szót. Budán kezdte a gimnáziumot, „de sportoltam, romlott a tanulmányi eredményem, apukám erre azt akarta, hogy ide jöjjek. Hogy kissé gatyába rázzanak.”

S ennek nem volt akadálya – jellemző a ferences természetességre és befogadásra –, hogy Vince még nincs megkeresztelve.

„Tizedikben kerültem ide. Kezdetben bizony dühös voltam apámra – de ma már nem bánom. Sokkal jobb ez az iskola, mint ahová jártam.”

Kereszténység, kereszt a falon, templom – nem volt furcsa?

„Eleinte igen, napi nyolc ima, hetente egyszer osztálymise, vasárnapi szentmise, hittant kell tanulni – ma már tudom, mit jelent katolikusnak lenni. Otthon is eljárok templomba. Életem részévé vált. Szüleim egyébként nem, de velem el szoktak jönni.” Vince őszinte. Semmi nem kényszeríti, hogy azt mondja: „Amióta ide járok, hívő lettem, aki még nincs megkeresztelve. Előtte nem is gondoltam ilyesmire. Most meg reggelente külön is szoktam imádkozni a családomért, hogy minden jó legyen…”

Szívós fiú. A sportot, a taekwondót nem adta föl. Egy órával korábban kel a többieknél, s indul futni vagy úszni. Egyedül edz, „tizenkét éve csinálom, van már annyi rutinom, hogy megállom a helyem a versenyeken”. Ezekben a napokban kezdődik az országos felnőtt bajnokság. Milyen esélyekkel indul? Röviden, határozottan fogalmaz: „Bármi előfordulhat. Szeretnék dobogós lenni.” S jól megy neki a tanulás is. „Csak négyesem és ötösöm van. Én is meglepődtem magamon.”

Gyönyörű barokk belső a ferences templomban. Hagyomány az is, hogy mindig valamelyik diák orgonál a közös szentmiséken. Fehér Zoli Gábriel testvért várja éppen, aki egyetemi gyakorlati idejét tölti az esztergomi házban. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával párhuzamosan végzi a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzenei szakát. Odaül Zoli mellé, fölzengenek a sípok, árad a zene… „Jól van, most próbáld meg úgy…” – szól a halk instrukció.
Zoli azt mondja, harmadikos-negyedikes általános iskolás lehetett, amikor találkozott a hivatás első jeleivel. „Jókedv, vidámság, bulik, kisebb-nagyobb stiklik… igen, ez is hozzátartozik a diákélethez…”, de nem zárja ki az elköteleződést. „Eddig inkább a világi papságra gondoltam. Az utóbbi időben, mert rövidesen döntenem kell, egyre többször fordul meg a fejemben a szerzetesség. Látom az atyák, a testvérek életét – vonzó, nagyon is vonzó: a lelki élet mellett az ifjúság nevelése.”

Tizenkét osztályos pesti iskolába járt Bayer Márton Lehel. „De amikor összevonták a környező sulikkal, egyre süllyedt a színvonala, s akkor úgy döntöttünk, hogy jöjjek ebbe a négyosztályos gimnáziumba. Édesapám 1987-ben itt érettségizett. Papa sokat mesélt a kollégiumi életről, ezért tudtam, mi vár rám, s úgy is lett. A bezártság nem jelent gondot – egyébként nem vagyunk bezárva, ma is mennyi helyen mennyi program! –, igaz, ha már régen voltam otthon, fellángol az érzés: szabadság, jó lenne most Pesten!

A technikai sportok vonzzák. Pályabírói vizsgát szeretne tenni a Hungaroringen, s emellett „mellékesen” az ELTE jogi karára készül. Ezért tanul emelt szintű történelmet, s a lelkes Vajk tanár úr mellett csak megszeretni lehet a múlt tanulását. „Nagyon jó tanáraink vannak. A nyelvtanárok is kiválóak.” Németből már korábban megszerezte a nyelvvizsgát, s a napokban tette le angolból. Szünetekben meg a nagy szerelem: amatőr gokartversenyeken vesz részt. Mielőtt Brassnyó Marci elindul, még provokálom: ha újrakezdhetné, nagy ívben elkerülné-e az esztergomi ferences gimnáziumot? Fölnevet: jó buli frankás diáknak lenni. Egy alkalommal Ménesi Máté édesapja vitte haza kocsival. „Elmesélte, barátai mindig kérdezik: miért ide küldte a fiát? Papot akar belőle nevelni? Erre azt válaszolta: nem, csak embert.”

Fényképezte: Cser István