Jézussal az úton
Fotó: Lambert Attila

 

„Rosszul mondod. Butaságot csinálhatunk, de maga az ember nem lehet butaság” – tanítja egy anyuka négyévesforma kislányát. A tisztáson üldögélnek, piknikhangulatban. Mellettük halad el a házaspárok útja, az első csoportok egyike nemrég indult el a fák árnyékából. Hozzájuk csatlakozunk a kollégámmal, és hamarosan kiérünk egy mezőre, amelyen kecskék és marhák legelnek. A kerítés mentén hat-nyolc gyerek álldogál, be-benyúlnak a jószágokhoz, etetni vagy simogatni próbálják őket.
Jóval odébb focipálya, játszótér és óriási zsivaj. Itt játszanak a schönstattos szülők gyermekei. Oldalt, egy padon mosolygós úr: a vízfelelős segítő ül szódáspalackok között, és sűrűn ajánlgatja a gyerekeknek, hogy vegyenek poharat, igyanak a nagy szaladgálásra, ami most már jó ideje tart a tűző napon.
A játékot huszonéves fiúk vezetik.
Amikor odaérünk, éppen egy kisebb dráma zajlik a pályán. „Foci legyen, vagy métázzunk tovább?” – kérdezi az egyik vezető, és tizenhét szavazattal győz a méta. Ennek sok kislány örül, de nem sokáig, mert a társaság valami titokzatos okból mégis a focihoz kezd készülődni. Erre a lányok többsége, teljes joggal, megsértődik, és elhagyja a pályát, sőt a környéket is: a közösségi házba indulnak, talán kézműveskedni. Nekem is panaszkodnak, ezért megígérem, hogy ezt az igazságtalanságot mindenképpen megírom az Új Emberbe. Valószínűleg lány–fiú ellentét lehet a konfliktus mögött, mert a „tömegfoci”, amelynek jegyében körülbelül húsz-huszonöt gyerek rohangál a pályán anélkül, hogy a labdához eséllyel hozzáférhetne, csak két lányt vonzott. Igaz, az egyikük, egy icipici kislány elég sokszor kerül labdaközelbe, és derekasan küzd, akármekkora nagyfiúval kerül is szembe.
Felszaladok a közeli dombra, és éppen az egyik házaspárok útját járó csoportba ütközöm. A hálaadásról beszélgetnek, ez az egyik állomás témája. Az a házaspár, amely a csoportot vezeti, éppen arról vall, miért éppen a hálaadás állomását választotta. Azért, mondják, mert folyamatként élik meg a hálaadásra való megérést. Korábban minden magától értetődőnek tűnt, míg ma, húszéves Schönstatt-tapasztalattal a hátuk mögött már úgy látják: mindenért hálát kell adni. Először persze a jóért szoktak, de aztán számba veszik azokat a dolgokat is, amelyeket ma még nem tudnak jónak látni, teszik hozzá.
Ez a nap a házaspároké, a családoké: az ő útjuké, és azoké a gondolatoké, reflexióké, amelyekkel az eddig megtett útra visszatekintenek. Török Péter szervező a mozgalom gyakorlatiasságát emeli ki. Arról a törekvésről beszél, amely a házasság szentségének életre váltását, a mindennapokban való megélését szolgálja a közösségeikben. Azokról a hétről hétre megteendő gesztusokról, amelyek hozzásegítenek, hogy a házasság kincsét a párok újra meg újra fel tudják fedezni az életükben. Ennek eszköze a minőségi idő, amelyet „házaspári esték”, rendhagyó randevúk formájában minden héten egyszer egymásra szánnak a schönstattos házaspárok. Minden pár kapcsolódik továbbá két-három másikhoz, velük havonta találkoznak. A Schönstatt a szeretetben való növekedés lehetőségét kínálja a házaspároknak. Feladatként fogja fel a házasságot, amely az ideál életben tartása érdekében folyamatos figyelmet, sok áldozatot kíván. Ez rengeteg bocsánatkéréssel, kibéküléssel és újrakezdéssel jár együtt. Nem kényelmes fotel, amelybe a házasságkötéskor beleülünk, arra várva, hogy majd mindent megkapunk, anélkül, hogy bármit is tennünk kellene a siker érdekében.

*

A napot Pál Feri délelőtti előadása alapozza meg, amely talán még a szokásosnál is viccesebb. Elgondolkodom, miért nevetnek-nevetünk itt ma ennyit: a példák ugyanis sokszor olyanok, hogy sírni éppúgy lehetne rajtuk. Kínos-keserves helyzetek, csalódások, fájdalmak, meg nem értettség, a szerelem törvényszerű elmúlása, a „nagy mi” tudatot, az összetartozás-érzést fenyegető családi események, így a gyerekvállalás, a házastárs idegesítő tulajdonságai és a másik idealizálására, majd démonizálására való hajlamunk, szenvedély és biztonság, alkalmazkodás és önérvényesítés kettőssége a témák. Önmagukban nem viccesek, az azonban, hogy nevetni tudunk rajtuk, már önmagában egy-egy kis győzelem. Feri atya az előadás vége felé mondja is, hogy igazán nem akarja a jelenlevők kedvét szegni — de azt hiszem, azokét, akik ide eljöttek, nem is nagyon tudná. Közös igyekezetük, eltökéltségük és bizonyára sok-sok kegyelem eredményeként már jó néhány nehéz időszakon, buktatón túl vannak. És az újabbakra is igyekeznek felkészülni. – És épp ez a lényeg – mondja az előadó –: hogy soha ne higgyük, ami öt évig jó volt, jó lesz tízig is, ami tízig jó volt, jó lesz tizenötig is. Soha ne bagatellizáljuk a problémákat, ne váljunk „vakmerően bizakodóvá”, és ne gondoljuk, hogy „magától” menni fog. Szembesüljünk a nő és a férfi együttélésére, együttműködésére vonatkozó törvényszerűségekkel, és igyekezzünk őket közös hasznunkra fordítani.

*

Az egész napra jellemző, hogy bárkit kérdezek, bölcsen, a realitások figyelembevételével, a házasság intézménye válságának ismeretében beszél. Az alkalmat vezető házaspár, Karikó Éva és Sallai Tamás megszólalásaiból is ez tűnik ki. Külön tetszik, amit Éva arról mond, hogy nem nosztalgiázni akarnak, nem a házasság intézményének korábbi stabilitását vágyják vissza, azokat az időket, amikor sok esetben csak a szokások, a hagyományok, a társadalmi kényszer tartotta együtt a házasfeleket. De hiszik, hogy Istennek valami nagyon szép terve volt a házassággal, és ezt a maguk életében már meg is tapasztalták. A német Gertrud-Maria Erhard schönstatti Mária-nővér, aki főleg magyar családokkal foglalkozik, erős, mély, jó humorú „szívemberekként” jellemez bennünket, akik a riasztó tendenciák ellenére is igyekszünk életre váltani a hitünket. Kaposi Gábor pedig, aki a napot záró misét mondja, arra figyelmeztet, hogy bizonyos értelemben életünk minden napján még csupán utunk elején tartunk, és mindig csak lépésről lépésre haladhatunk. De Jézus az útitársunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.