Jézussal az úton
Fotó: Lambert Attila

 

„Rosszul mondod. Butaságot csinálhatunk, de maga az ember nem lehet butaság” – tanítja egy anyuka négyévesforma kislányát. A tisztáson üldögélnek, piknikhangulatban. Mellettük halad el a házaspárok útja, az első csoportok egyike nemrég indult el a fák árnyékából. Hozzájuk csatlakozunk a kollégámmal, és hamarosan kiérünk egy mezőre, amelyen kecskék és marhák legelnek. A kerítés mentén hat-nyolc gyerek álldogál, be-benyúlnak a jószágokhoz, etetni vagy simogatni próbálják őket.
Jóval odébb focipálya, játszótér és óriási zsivaj. Itt játszanak a schönstattos szülők gyermekei. Oldalt, egy padon mosolygós úr: a vízfelelős segítő ül szódáspalackok között, és sűrűn ajánlgatja a gyerekeknek, hogy vegyenek poharat, igyanak a nagy szaladgálásra, ami most már jó ideje tart a tűző napon.
A játékot huszonéves fiúk vezetik.
Amikor odaérünk, éppen egy kisebb dráma zajlik a pályán. „Foci legyen, vagy métázzunk tovább?” – kérdezi az egyik vezető, és tizenhét szavazattal győz a méta. Ennek sok kislány örül, de nem sokáig, mert a társaság valami titokzatos okból mégis a focihoz kezd készülődni. Erre a lányok többsége, teljes joggal, megsértődik, és elhagyja a pályát, sőt a környéket is: a közösségi házba indulnak, talán kézműveskedni. Nekem is panaszkodnak, ezért megígérem, hogy ezt az igazságtalanságot mindenképpen megírom az Új Emberbe. Valószínűleg lány–fiú ellentét lehet a konfliktus mögött, mert a „tömegfoci”, amelynek jegyében körülbelül húsz-huszonöt gyerek rohangál a pályán anélkül, hogy a labdához eséllyel hozzáférhetne, csak két lányt vonzott. Igaz, az egyikük, egy icipici kislány elég sokszor kerül labdaközelbe, és derekasan küzd, akármekkora nagyfiúval kerül is szembe.
Felszaladok a közeli dombra, és éppen az egyik házaspárok útját járó csoportba ütközöm. A hálaadásról beszélgetnek, ez az egyik állomás témája. Az a házaspár, amely a csoportot vezeti, éppen arról vall, miért éppen a hálaadás állomását választotta. Azért, mondják, mert folyamatként élik meg a hálaadásra való megérést. Korábban minden magától értetődőnek tűnt, míg ma, húszéves Schönstatt-tapasztalattal a hátuk mögött már úgy látják: mindenért hálát kell adni. Először persze a jóért szoktak, de aztán számba veszik azokat a dolgokat is, amelyeket ma még nem tudnak jónak látni, teszik hozzá.
Ez a nap a házaspároké, a családoké: az ő útjuké, és azoké a gondolatoké, reflexióké, amelyekkel az eddig megtett útra visszatekintenek. Török Péter szervező a mozgalom gyakorlatiasságát emeli ki. Arról a törekvésről beszél, amely a házasság szentségének életre váltását, a mindennapokban való megélését szolgálja a közösségeikben. Azokról a hétről hétre megteendő gesztusokról, amelyek hozzásegítenek, hogy a házasság kincsét a párok újra meg újra fel tudják fedezni az életükben. Ennek eszköze a minőségi idő, amelyet „házaspári esték”, rendhagyó randevúk formájában minden héten egyszer egymásra szánnak a schönstattos házaspárok. Minden pár kapcsolódik továbbá két-három másikhoz, velük havonta találkoznak. A Schönstatt a szeretetben való növekedés lehetőségét kínálja a házaspároknak. Feladatként fogja fel a házasságot, amely az ideál életben tartása érdekében folyamatos figyelmet, sok áldozatot kíván. Ez rengeteg bocsánatkéréssel, kibéküléssel és újrakezdéssel jár együtt. Nem kényelmes fotel, amelybe a házasságkötéskor beleülünk, arra várva, hogy majd mindent megkapunk, anélkül, hogy bármit is tennünk kellene a siker érdekében.

*

A napot Pál Feri délelőtti előadása alapozza meg, amely talán még a szokásosnál is viccesebb. Elgondolkodom, miért nevetnek-nevetünk itt ma ennyit: a példák ugyanis sokszor olyanok, hogy sírni éppúgy lehetne rajtuk. Kínos-keserves helyzetek, csalódások, fájdalmak, meg nem értettség, a szerelem törvényszerű elmúlása, a „nagy mi” tudatot, az összetartozás-érzést fenyegető családi események, így a gyerekvállalás, a házastárs idegesítő tulajdonságai és a másik idealizálására, majd démonizálására való hajlamunk, szenvedély és biztonság, alkalmazkodás és önérvényesítés kettőssége a témák. Önmagukban nem viccesek, az azonban, hogy nevetni tudunk rajtuk, már önmagában egy-egy kis győzelem. Feri atya az előadás vége felé mondja is, hogy igazán nem akarja a jelenlevők kedvét szegni — de azt hiszem, azokét, akik ide eljöttek, nem is nagyon tudná. Közös igyekezetük, eltökéltségük és bizonyára sok-sok kegyelem eredményeként már jó néhány nehéz időszakon, buktatón túl vannak. És az újabbakra is igyekeznek felkészülni. – És épp ez a lényeg – mondja az előadó –: hogy soha ne higgyük, ami öt évig jó volt, jó lesz tízig is, ami tízig jó volt, jó lesz tizenötig is. Soha ne bagatellizáljuk a problémákat, ne váljunk „vakmerően bizakodóvá”, és ne gondoljuk, hogy „magától” menni fog. Szembesüljünk a nő és a férfi együttélésére, együttműködésére vonatkozó törvényszerűségekkel, és igyekezzünk őket közös hasznunkra fordítani.

*

Az egész napra jellemző, hogy bárkit kérdezek, bölcsen, a realitások figyelembevételével, a házasság intézménye válságának ismeretében beszél. Az alkalmat vezető házaspár, Karikó Éva és Sallai Tamás megszólalásaiból is ez tűnik ki. Külön tetszik, amit Éva arról mond, hogy nem nosztalgiázni akarnak, nem a házasság intézményének korábbi stabilitását vágyják vissza, azokat az időket, amikor sok esetben csak a szokások, a hagyományok, a társadalmi kényszer tartotta együtt a házasfeleket. De hiszik, hogy Istennek valami nagyon szép terve volt a házassággal, és ezt a maguk életében már meg is tapasztalták. A német Gertrud-Maria Erhard schönstatti Mária-nővér, aki főleg magyar családokkal foglalkozik, erős, mély, jó humorú „szívemberekként” jellemez bennünket, akik a riasztó tendenciák ellenére is igyekszünk életre váltani a hitünket. Kaposi Gábor pedig, aki a napot záró misét mondja, arra figyelmeztet, hogy bizonyos értelemben életünk minden napján még csupán utunk elején tartunk, és mindig csak lépésről lépésre haladhatunk. De Jézus az útitársunk.