Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
„Veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Máté evangéliumának ezen utolsó szavai visszautalnak az evangélium elején található prófétai híradásra: „Az Emmanuel név adatik neki, amelynek jelentése: velünk lévő Isten” (Mt 1,23; vö. Iz 7,14). Isten velünk lesz mindennap, a világ végéig. Jézus velünk fog járni mindennap, a világ végéig. Az egész evangélium e két idézet közé ékelődik: e szavak Isten misztériumát közlik, akinek az a neve, az az identitása, hogy együtt van: nem egy elszigetelt Isten, hanem együtt lévő Isten, kivált velünk, a teremtett emberrel együtt lévő Isten. A mi Istenünk nem egy távoli, a magas ég rabságában élő Isten, hanem az emberért „rajongó” Isten, aki oly gyengéden szereti az embert, hogy képtelen elszakadni tőle. Mi, emberek képesek vagyunk megszakítani kapcsolatainkat, és lebontani a bennünket összekötő hidakat, ő azonban képtelen erre. Ha a mi szívünk elhidegül is, az övé mindig szeretettől izzó marad. A mi Istenünk szüntelenül kísér minket, még ha szerencsétlenségünkre mi elfelejtjük is őt. A hitetlenséget a hittől elválasztó határon döntő dolog annak felfedezése, hogy a mi Atyánk szeret és kísér minket, ő sosem hagy el minket.
Létünk nem más, mint zarándoklat, úton lét. Azok is, akiket pusztán emberi remény vezet, érzik a horizont csábítását, ami arra készteti őket, hogy még ismeretlen világok felfedezésére induljanak. Lelkünk vándorló lélek. A Biblia tele van zarándokló és utazó emberek történeteivel. Ábrahám hivatása ezzel a paranccsal kezdődik: „Menj ki földedről” (Ter 12,1). A pátriárka pedig ott hagyja a földdarabot, amelyet jól ismert, és amely a korabeli civilizáció egyik bölcsője volt. Minden az útra kelés értelmessége ellen szólt, Ábrahám mégis elindult. Nem válunk érett férfivá és nővé, ha nem észleljük a horizont vonzását: az ég és föld között feszülő határról van szó, amely hívja az úton levőket, hogy elérjék.
Úton létében, a világban az ember sosincs egyedül. Főképp a keresztény ember az, aki sosem érzi elhagyottnak magát, mert Jézus biztosít minket arról, hogy nemcsak hosszú utunk végénél vár ránk, hanem kísér minket életünk minden egyes napján.
Meddig fog tartani Istennek ez a törődése az emberrel? Az Úr Jézus, aki együtt jár velünk, meddig fog törődni velünk? Az evangélium válasza nem hagy kétséget efelől: a világ végéig! Elmúlik az ég, elmúlik a föld, szertefoszlanak az emberi remények, de Isten szava, mely mindent meghalad, sosem múlik el. És ő a velünk lévő Isten lesz, Jézus-Isten, aki együtt jár velünk. Életünknek nem lesz olyan napja, amikor Isten szíve ne aggódna értünk! Valaki kérdezhetné: „Jól értettem, mit mondott?” Ezt mondom: Életünknek nem lesz olyan napja, amikor Isten szíve ne aggódna értünk! Ő izgul értünk, és együtt jár velünk. Miért teszi? Egyszerűen azért, mert szeret minket. Értitek? Szeret minket! Isten biztosan törődik minden szükségletünkkel, nem hagy magunkra a megpróbáltatás idején, amikor beborul fölöttünk az ég. Ez a bizonyosság be akarja fészkelni magát lelkünkbe, hogy fénye aztán sose hunyjon ki. Akad, aki „Gondviselésnek” hívja. Vagyis Isten közelségét, Isten szeretetét, Isten együtt járását velünk „Isten gondviselésének” is hívják. Ő gondot visel életünkre!
A remény keresztény jelképei között nem véletlenül szerepel a horgony, amely nagyon tetszik nekem. Azt fejezi ki, hogy reményünk nem hiú remény, nem szabad összetéveszteni annak az embernek a változó érzelmével, aki saját akaratára támaszkodva, saját erején felbuzdulva igyekszik változtatni a világ dolgain. A keresztény reménynek ugyanis nem egy csábító jövőben van a gyökere, hanem annak bizonyosságában, amit Isten megígért nekünk és megvalósított Jézus Krisztusban. Ha ő biztosítékát adta annak, hogy sosem hagy magunkra minket, ha minden hivatás kezdete egy „kövess engem”, mellyel ő biztosít minket arról, hogy mindig ott jár előttünk, akkor miért félnénk? Ezzel az ígérettel a keresztények bárhová el tudnak menni. A sebeket hordozó világ olyan térségein is át tudunk haladni, ahol nem mennek jól a dolgok, és azok közé tartozunk ott is, akik továbbra is remélnek. Azt mondja a zsoltár: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Épp ott, ahol terjed a sötétség, égve kell tartani a fényt. Térjünk vissza a horgonyhoz: a mi hitünk mennybe vetett horgony. A mi életünk le van horgonyozva a mennyben. Mit kell tennünk? Belekapaszkodni a kötélbe: az mindig ott van. Haladunk előre, mert biztosak vagyunk abban, hogy életünk olyan, mint a mennybe vetett horgony, abba a partba kapaszkodik, ahová érkezni fogunk.
Nyilvánvaló, hogy ha csak saját erőnkben bíznánk, okkal érezhetnénk magunkat csalódottnak és vesztesnek, mert a világ gyakran ellenszegülést tanúsít a szeretet törvényeivel szemben. A világ nagyon sokszor az önzés törvényeit részesíti előnyben. Ha viszont megmarad bennünk annak bizonyossága, hogy Isten nem hagy magunkra minket, hogy Isten gyengéden szeret minket és a világunkat, akkor rögtön megváltozik a perspektíva. „Homo viator, spe erectus” (az úton lévő embert a remény tartja talpon), mondták az ősiek. Az út során Jézus ígérete – „Veletek vagyok” – talpra állít és talpon tart minket: reménykedve, bízva abban, hogy a Jó- isten már dolgozik annak megvalósításán, ami emberileg lehetetlennek tűnik, mert a horgony már ott van a menny túlpartján.
Isten hívő, szent népének tagjai olyanok, akik talpon vannak – „homo viator” –, és úton járnak, de egyenesen, „erectus”, és reménnyel haladnak előre. Bárhová mennek, tudják, hogy Isten szeretete megelőzte őket: nincs olyan szeglete a világnak, amelyet ne érne el a feltámadt Krisztus győzelme. Mi a feltámadt Krisztus győzelme? A szeretet győzelme. Köszönöm.
Fordította: Tőzsér Endre SP
