„Jézus hogy ne fázzon”
Fotó: Lambert Attila

 

Amikor kiszállunk a kocsiból, westernfilmbe illően süvít a szél, noha kintről úgy tűnt, a naptártól függetlenül még mindig tavasz van. A díszterembe együtt érkezünk az ezerféle színű pólódivatot felvonultató gimnazistákkal; a kollégám megjegyzi, mind­annyian milyen magasak. Csakugyan: mintha díszszázad-válogatás zajlana. Juhász-Laczik Albin, a gimnázium igazgatója bejelenti „a Szent Márton-ünnep egyik legnagyobb vendégét”, Varga László kaposvári püspököt, és arra kéri, hogy meséljen a fiatalságáról, a papságra való meghívásáról, mai működéséről. A püspök első szavai a történelem Uráról szólnak, aki az ő élete történetének is ura volt, méghozzá nem csak elméleti értelemben, hanem számára megtapasztalható módon. A keresztelő pap azt mondta a szüleinek, hogy egyszer pap lesz a gyermekükből. Ők pedig nem árulták el neki ezt, de mindennap imádkoztak azért, hogy valóban így legyen. Sokáig nem készült papnak, mert pici volt, és tele kisebbségi komplexusokkal. Nem hitte, hogy képes lenne emberek elé kiállni, beszélni és énekelni, amiket akkor egy pap fő feladatainak tartott. Tizenhét évesen még alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra, ám amikor a papi hivatás mellett döntött, azonnal besorozták. Hálás ezért, mert a katonaságnál tért meg, noha a terv az volt, hogy ott majd kiverik belőle a papság gondolatát. Baptista katonatársa hatására kezdte el rendszeresen olvasni a Bibliát, és jutott arra, hogy meg is fogja élni, amit olvasott. Úgy döntött, hogy nem hajlandó fegyvert használni – emiatt akár hadbíróság elé is kerülhetett volna, egy hadgyakorlaton pedig majdnem meghalt. Papi tanulmányai sem voltak „egyenes vonalúak”: a második év végén elküldték a szemináriumból, aztán mégis folytathatta a tanulmányait, a harmadik év végén viszont ő hagyta ott a teológiát. Végül különböző vargabetűkkel, segédmunkáskodás, politikai incidensek, Budapestről való kitiltás után 1982-ben mégiscsak eljutott a pappá szentelésig.
Rövid beszámolója után sok kérdést kap az előadó. Az első az ellenségszeretetre vonatkozik. Varga László hangsúlyozza: nem kell valamit éreznünk is ahhoz, hogy megszabaduljunk a gyűlölettől vagy a haragtól. Elég akarnunk és kimondanunk ezt, a másik „adósságát” nagylelkűen elengednünk. Ő többször megélte, hogy így és böjttel, imával elűzhető a gyűlölet démona. A következő kérdés a sérültekhez való viszonyt firtatja. A püspök hajléktalan embereket segítő mai munkájáról beszél, és megosztja egy fontos élményét. Az egyik pártfogoltja azt mondta neki: „Azzal adod a legtöbbet, hogy tisztelsz, emberszámba veszel.” A következő téma a karizmatikus mozgalomhoz való viszony. Isten a csend barátja, idézi a püspök Teréz anyát, és elmeséli, hogyan talált rá a „semmittevés”, a mindennapos szemlélődés, a szentségimádás útjára. Isten találkozni akar velünk, és a szív csendjében szólal meg.
Varga László püspöki jelmondata valójában nem mondat, csupán egyetlen szó: Irgalom. Azért választotta ezt, mert mindent Isten irgalmasságának köszönhet, anélkül már nem is élne, mondja.

*

„Az Úristen Lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást és a megkötözötteknek a börtön megnyitását; hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” – a püspök először az olvasmány sorait idézi a prédikációjában. Papszentelési igéje is ennek részlete volt, előhangjaként későbbi útjának, a szegények, a sérültek, a rabok, a bűnösök melletti elköteleződésének.
– Szent Márton ünnepén különösen aktuális visszatekintenem arra, mire tanítottak a szegények – folytatja. – Isten jót tesz velünk általuk, ha megnyitjuk előttük a szívünket és az ajtónkat. A szeretet olyan, hogy nem tűri a határokat, és ugyanakkor nem létezhet határok nélkül. Az igazi fel­adatunk a szegényekkel kapcsolatban nem a sajnálatból fakadó jótékonykodás, hanem az, hogy helyet adjunk nekik az életünkben. Hogy belássuk: mi magunk is szegények, rászorulók, sérültek vagyunk, az ő szeretetükre szorulók. A szegények szeretetére, akiknek bizalmán keresztül Isten ajándékai érkeznek hozzánk.
A püspök felidézi azt az időt, amikor a budapesti Marczibányi téren sérült emberekkel kezdett foglalkozni. Nagy lelkesedésében először minden hétvégéjét náluk akarta tölteni. Aztán figyelmeztették: ha az a szándéka, hogy hosszú távon segítsen, akkor ritkábban, de biztosan menjen. Akkor is, ha rosszkedvű, akkor is, ha rossz az idő. A szegény mindig többet: több szeretetet, figyelmet, odaadást kíván. Az ő és a magunk érdekében egyaránt fontos a határok kijelölése. Tudatosítsuk, hogy mi magunk is csak emberek vagyunk.
Varga atya egyszer egy haldokló asszonnyal beszélgetett, aki egész életében a családját, a gyermekeit szolgálta, és fájt neki, hogy most ő szorul rá a gondoskodásukra. „Hagyja, hogy segítsenek! Nagyobb jót nem is tehetne velük!” – buzdította az atya. A szeretet elfogadása néha ugyanolyan jótett lehet, mint a szeretetszolgálat.
A bazilikát nem sokkal a Szent Mártonról szóló ének után hagyom el.

„Őrjáratba indult messzi
Galliában,
mezítelen koldust lát az út
porában.
Zord világunk telét megenyhíti
Márton,
köpönyegét nyújtja
– Jézus hogy ne fázzon.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..