Jézus földjén

Az itt élők szemében csak egy keresztény zarándok lehetek a sok közül, aki bizonytalanul köszön héberül vagy arabul, és akiről, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy első alkalommal jár erre, s az is, hogy Jézus személye miatt jött ide. Az idegenvezető sok mindent mesél a helyiek életéről. Hallunk a magyar szinthez mérten nagyon drága lakásokról, az átlagfizetések nagyságáról, és még arról is, hogy errefelé az alacsony kamatok miatt az emberek gyakran vásárolnak hitelre. Emellett természetesen beszél a zsidó–palesztin konfliktusról, az ortodoxok és más zsidó közösségek viszonyáról, és arról is, hogy a bevándorló telepesek számára annak idején létrehozott kibucok a mai fogyasztói társadalomban már inkább csak a turizmusból tudnak élni. Az étkezések során sok tekintetben kiszolgálják európai ízlésünket, de szerencsére a helyi ízeket is megismerhetjük a szállodában.

Tibériásból Názáretbe indulunk, abba a városba, ahol Jézus a legtöbb időt töltötte. A fordított sorrend már nem jelent gondot számomra, megszoktam, hogy nem Jézus életének kronológiája szerint járjuk az utat. Van azonban egy meglepetés a programban. Mivel az utunk során senkire sem kellett várni, a vezetőnk szerint tehát „rendes csoport” vagyunk, ezért Názáret előtt még van időnk útba ejteni Kána városát. Itt történt Jézus első csodája a menyegzőn, ahol elfogyott a bor, és Mária indítására Jézus először mutatta meg isteni hatalmát. Kána ma is kis település. Lassan elsétálunk a templomig, amely a hagyomány szerint arra a házra épült, amelyben a lakodalmat tartották. A mai kéttornyú templomot ferencesek építtették 1879-ben, a Krisztus utáni IV. századbeli, sokkal nagyobb istenháza alapjaira. A templomban régészeti kutatások nyomai láthatók, mi pedig leginkább azt a kőedényt vesszük szemügyre, amelyet állítólag Jézus idejében az étkezés előtti kézmosásra és az edények tisztítására szánt víz tárolására használtak. A későbbi, kissé csalóka ábrázolások alapján kisebb edényt képzeltem el, de ha ebből volt még hat, akkor a násznépnek jócskán kitartott a bora az egy héten át tartó lakodalom alatt. Ma is megválaszolatlan a kérdés, hogy ki volt Kánában az a vőlegény, akinek az esküvőjére a rokoni szálak miatt meghívták Jézust és anyját, Máriát is. A görög hagyomány Tádét, a későbbi Szent Júdás apostolt sejti a vőlegényben. Kifelé menet kegytárgyárusok kínálják nekünk az édes, inkább az amerikai turisták számára készített „eredeti kánai menyegzős bort”, egy kóstolásnyi elég volt belőle…


Kanyargós úton, busszal érkezünk a Názáretet rejtő völgykatlanba. Hány és hány zarándok jött már ide előttem kutatni az angyali üdvözlet s Jézus gyermek- és fiatalkorának helyszínét! Köztük volt Szent Ferenc is 1219-ben. Életrajzírója, Celanói Tamás szerint őt különösen vonzotta az Ige megtestesülésének szentélye. A Názáreti Jézus, a zsidók királya – ez volt a keresztre függesztett táblán Krisztus feje fölé szegezve. Názáretinek hívták a zsidók, ha pontosan meg akarták nevezni Jézust. És „Jöhet-e valami jó Názáretből?”, visszhangzik bennünk Nátánáel – a későbbi Bertalan apostol – hitetlenkedő kérdése, de Fülöp válasza is: „Gyere, és lásd!”.

Názáretben Mária kútja mellett csak elmegyünk, éppen politikai gyűlés vagy tüntetés van a téren, és ilyenkor itt nem nézik jó szemmel a magunkfajtát. A többségében muzulmán lakosság máskor sem annyira kedvel minket, ez látszik egy műanyag molinón szereplő feliratból is, de szerencsére semmi ellenségeskedést nem tapasztalunk. Az Angyali üdvözlet bazilikája hatalmas, többszintes templom, alagsorában Mária hagyomány szerinti háza áll. Meghitt, csendes hely lehetett ez valamikor, de aztán ráépült a hatalmas bazilika. A korabeli szűk barlanglakásokról már sokat hallottam. Ez valóban egy olyan barlang, amelyhez a helyi szokásnak megfelelően lapos tetejű ház is tartozott. A felújítás alatt álló barlangkápolna főoltára alatt olvasható a latin felirat: „Hic Verbum caro factum est” (Az Ige itt testté lett). Abban az időben, a százötvenkétszáz lakosú településen élt egy fiatal lány, akit Isten kiválasztott, hogy Fiának anyja legyen. Itt történt mindez. E hely csendre int minket, zarándokokat, ezért meg kell állnom, nem szólok, nem válaszolok, csak szemlélődöm néhány percig. A bazilikában szinte minden nép megalkotta a saját Madonnáját; ezek a képek azt mutatják, mennyire sokszínű, mégis hasonló kép él bennünk Máriáról és Jézusról. A magyar alkotás számunkra különleges, mert a sajátunk, de jellegzetes a thaiföldi és a több különböző afrikai arc is, a japán Madonna igazgyöngyökből kirakott fátyla pedig valóban lenyűgöző. Nézzük sorra a képeket, fotós kollégám – kissé szabálytalanul – még a szentélybe is bemegy, hogy felvételeket készítsen róluk. A szigorú tekintetű őrök sürgetve terelnek minket a kordon másik oldalára, de úgyérzem, nem mehetünk haza úgy, hogy ne nézzük meg az összes Máriát.

Kifelé jövet újra összeverődik a csapatunk, és gyalog indulunk Szent József templomához. Nagyon keveset tudunk Józsefről, az evangéliumoknak csupán néhány mondatában szerepel, de a csendesen dolgozó, fiát nevelő, kötelességtudó férj és apa képe számomra nagyon fontos. Nem szokványos helyzetben bízta Isten Jézust és Máriát egy erős mesteremberre, aki talán semmi különlegeset nem tett életében, de igazi férfiként eltartotta és védte a családját. Gyorsan döntött, amikor menekülniük kellett Egyiptomba, és amikor a jeruzsálemi zarándoklaton Máriával együtt aggódva keresték Jézust. Tette a kötelességét sok-sok szerényen élő, sokat dolgozó, névtelen családapához hasonlóan, és valószínűleg nem élt már akkor, amikor Jézus megkezdte nyilvános működését. A templom alagsorában rituális fürdőt is találunk, de mi József műhelyének helyét kutatjuk. Az ácsmester minden építőmunkát elvégzett a településen. Tudjuk, hogy nem csak fával dolgozott, ám szeretjük úgy elképzelni Józsefet és a fiatal Jézust, amint ketten munkálkodnak a fa illatával megtelt műhelyben. Ám kiderül, hogy a műhely nem más, mint egy föld alatti szegényes barlang, ezért gyorsan elfelejtjük a róla festett idilli képeket. Minden bizonnyal a szabadban és az építkezéseken dolgoztak az ácsok. Később az utcákat járva Názáret mai lakóiban keresem a Józsefhez és Máriához hasonlító arcokat, de ez kétezer év távlatából elég reménytelen vállalkozásnak tűnik. Láttuk, hogy minden népnek megvan a maga Máriája, Józsefe.

Arab fűszereket és ennivalót veszünk, aztán indulunk vissza Tibériás városába. A buszból távolról látjuk a Tábor-hegyet, a színeváltozás helyét, de nincs időnk útba ejteni. A Jézus földjén, a Megváltó nyomában járó utunk végéhez ért. Bár az utazásból még hátravan néhány turisztikai célpont, nekem az eddig gyűjtött mozaikok segítségével kell összeraknom a saját Jézus-képemet. A Szentföldön színesebb, pontosabb és remélhetőleg személyesebb lett bennem ez a kép, most már csak az a fontos, hogy ne hagyjam elhalványulni. Talán ezért is mesélek róla annyiszor.

Fotó: Kissimon István