Jézus arcai
Fotó: Merényi Zita

 

Milyen állomásokon keresztül érkezett el odáig, hogy örökfogadalmat tegyen a Szent Szív Társaságban?

– Diákként a budapesti Szent Ignác-kollégium tagja voltam, ott mélyült el bennem a Szent Ignác-i lelkiség. Egy Szentjánosbogár-táborban találkoztam az akkori Sacré- Coeur-noviciátussal. Vidám, civil ruhás lányok voltak, érezhető közösség volt közöttük, szerették egymást. 1995-ben beléptem a rendbe. Aztán első-fogadalmasként elért a krízis, 2000-ben kiléptem, és gépészmérnökként kezdtem dolgozni. Véglegesnek gondoltam a döntésemet. Néhány évvel később azonban visszatért a hivatásom. Projektmenedzser voltam egy gyárban, szerettem a munkámat, sok barátom volt. Az útkeresés azonban egyre fontosabbá vált az életemben: elmentem például Indiába, de végigjártam a Caminót is. Elvégeztem a Sapientiát, csak azért, hogy lássam, bírom-e ezt a klerikális közeget. Bírtam, és megértettem, hogy bízhatok ebben a hívásban.
Minden jel arra mutatott, hogy vissza kell mennem a közösségbe, ott a helyem. Tíz évig voltam távol, és visszatérésemkor tíz szál rózsa várt a szobámban. Ez is a Sacré- Coeur-közösség erejét mutatja. Semmiféle szemrehányást nem kaptam a társaimtól, csak befogadó gesztusokat. A noviciátust Lyonban töltöttem, majd hazatértem. A hivatásgondozás lett a megbízatásom a közösségben. Munkahelyet a jezsuita rendtartományban kaptam, ahol a Szent Ignác baszk neve után Iñigónak nevezett csoportban működtem, ifjúsági programokkal foglalkoztunk. Emellett lelki kísérést tanultam Ausztriában, és lelkigyakorlat-vezetést Németországban. Most, az örökfogadalom után, hivatásgondozói munkámat nemzetközi terepen fogom végezni: a különböző kontinenseken élő nővértársakkal megpróbálunk felépíteni egy, az egész világot behálózó, hatékony hivatásgondozói rendszert. Emellett a jezsuiták budapesti Mária utcai templomában végzek majd lelkiségi szolgálatot.

A közösségükben sok tapasztalatot szereznek arról, hogyan élik meg az emberek a hitet és a hivatást a világ más vidékein.

– Képzésünk során jól megismerjük az európai viszonyokat: a mi magyar régiónk
a közép-európai provincia (Ausztria, Németország, Magyarország) része. A noviciátusunk jelenleg Franciaországban, Lyonban van, az elsőfogadalmasok pedig rendszeres képzéseken vesznek részt nemzetközi csoportokban. Az örökfogadalom előtt a nővérek abbahagynak minden munkát, elhagyják a kontinenst, ahol élnek, és nemzetközi tapasztalatszerző útra indulnak. Ezt követi egy intenzív, öt hónapos képzés Rómában. Ez az úgynevezett probáció, ami a végleges elköteleződéssel zárul. A probációba a világ minden részéről érkeznek nővérek, akik igazi interkulturális közösséget alkotnak.

Miért ennyire fontos a sokféle tapasztalat?

– Izgalmas megosztani a tapasztalatainkat másokkal, egy indiai vagy egy perui társunkkal, és gazdagító hallani, ők hogyan élték át ugyanazt másképpen. Elképesztő, mennyire befolyásol bennünket a kultúránk! Aki egy indiai halászfaluból származik, az egészen másképpen tanít szegény vidéki gyerekeket, mint mondjuk egy, a nagyvárosból érkezett lelki kísérő. Mindig a helyi igényekre válaszolunk azzal, amivel foglalkozunk. Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában sok helyen a szegények szolgálatát látják el a nővérek. A nemzetközi közegben eltöltött idő során talán türelmesebb lettem, szélesedett a látóköröm, és felismertem, mennyire meghatároz az, hogy európai vagyok. Megerősödött bennem annak a vágya, hogy még nagyon sok mindent tanuljak másoktól.

Rómában, a Katolikus Egyház szívében mit látott az Egyházból?

– A helyi egyházzal nemigen találkoztam, mert sokféle tevékenységgel teltek a napjaink a probáció ideje alatt. A programunk részeként többször ellátogattunk a Sant’ Egidio közösséghez, amelynek lelkiségével rokonságot érzek. A közösség a társadalom perifériájára szorult emberekkel foglalkozik. Itt mindenkinek neve van és története, tisztelik ezeket az embereket, és megpróbálják visszaadni a méltóságukat. Hasonlóan éljük meg ezt mi is a nevelésre vonatkozó küldetésünkön keresztül. Számunkra is nagyon fontosak az emberek, akikkel együtt dolgozunk.

Indonéziában, muszlim környezetben mennyire volt más az Egyház, mint itthon?

– A Katolikus Egyház működését Indonéziában engedélyezi az állam, az embereknek elvileg joguk van a szabad vallásgyakorláshoz. A keresztények kisebbségben vannak; az erős központi hatalom megpróbálja egyben tartani ezt a kulturálisan sokféle országot. Számomra leginkább a vallások közötti együttélés megismerését jelentette az ott tartózkodásom. Korábban talán egyszer, Bécsben találkoztam muszlim emberrel, Indonéziában pedig már reggel 5 előtt énekelt a müezzin, naponta ötször imára hívott. Ezt nem lehetett nem észrevenni. A férfiak imaszőnyeggel mentek a mecsetbe, és a ruházkodás is szembetűnően más volt, mint Európában: az egyetemista lányok kendőben futottak a sportpályán. Jakartában van egy nagy mecset, a második legnagyobb a világon, ami a párbeszéd helye. Az emberek ott nagyon nyitottak, azt nézik, mi az, ami összeköt bennünket, és párbeszédre hívnak. Ez mély benyomást tett rám, eloszlatta a félelmeimet. Szélsőséges politikai csoportok időnként támadást intéznek keresztény közösségek ellen, de ez szórványos jelenség, és a kormányzat megpróbál rendet tartani, számukra érték a több különböző vallás jelenléte. Voltam vallásórán is egy muszlim egyetemen: kedves fiatalokkal találkoztam, éppen olyanokkal, mint nálunk, semmi különbséget nem láttam. Mélyen hiszem, hogy minden világvallás ugyanazt az Istent imádja; túl kell lépni a félelmeken, és túl kell látni a politikai játszmákon. Ha Istenre tekintünk, és legyőzzük a személyes korlátainkat, mindig van alap a párbeszédre. Ez a jövő útja, és kulcskérdés, hogy a vallás ne a manipuláció eszközeként jelenjen meg.

Hogyan élik meg a hitüket a katolikusok ebben a nyitott muszlim környezetben?

– A templomok tele vannak hívekkel, a hitük élő, rengeteg a fiatal, és nagyon jól használják a közösségi médiát. Rá is szorulnak erre, mert a tömegközlekedés alig működik, telefonos applikációk segítségével tudnak autókat, motorokat rendelni, ha el akarnak menni valahová. Keleten, a közösségi oldalakon mindenki magáról ír, saját fotókat tesz közzé. A szép épületeket úgy fényképezik le, hogy elé állnak. Kapcsolatokban élnek, nem tudják különválasztani az embert a környezetétől. Rómában az indiai rendtársaim is folyamatos WhatsApp-kapcsolatban voltak a barátiakkal, a közösségükkel, és a lelkigyakorlattal töltött órák kivételével lényegében folyamatosan kommunikáltak. Úgy tűnik, az elmagányosodás veszélye náluk nem áll fenn, inkább a kapcsolatok még intenzívebb ápolására nyújt nekik lehetőséget a közösségi háló.

Tanulhatunk ezeknek a fiatal közösségeknek az internethasználatából? Önök használják a közösségi hálót a kapcsolatok építésére?

– Az internet, a szociális média jó eszköz a fiatalok megszólítására. A közösségünk úgy tartja, hogy oda kell mennünk, ahol a fiatalok vannak. Ezért megkerülhetetlen számunkra az internetes jelenlét. Mi is tanuljuk, milyen nyelvet érdemes használni, milyen képek, zenék megszólítók a fiatalok számára. A világhálón való jelenlétünk több­irányú: nemcsak arra használjuk, hogy bemutassuk a lelkiségünket, a programjainkat, hanem nagyon sok mindent igyekszünk tanulni is a fiatalok világáról. Hogy mi érdekli őket, milyen zenéket hallgatnak, mit játszanak, mi a szívük fájdalma, milyen kérdések foglalkoztatják őket, mi mozgatja meg az igazságérzetüket. Nem az a célunk, hogy folyamatosan az interneten töltsük az időt, hanem hogy kapcsolatba kerüljünk másokkal, és meghívjuk őket a programjainkra, ahol aztán nem a saját okosságainkat hajtogatjuk, hanem igyekszünk személyes válaszokat adni a kérdéseikre. Meghallgatunk, kérdezünk, ott vagyunk, és ez segít elmélyíteni a kapcsolatot.

Mennyire sikerül láthatóvá válni, hivatásokat ébreszteni és jelen lenni az emberek életében?

– Hiszem, hogy Isten napjainkban is elülteti a szerzetesi hivatás magját az emberek szívében. Kérdés, hogy a posztmodern világban sikerül-e értelmezni ezt a hivatást, és mi mint közösség találkozunk-e ezekkel a hivatást hordozó nőkkel. Az utóbbi 6-7 évben kiemelt figyelmet fordítottunk közösségünkben a hivatásgondozásra, és hála Istennek, vannak is jelöltjeink, novíciáink. Decembertől áprilisig kurzust tartunk, amelyen nagyon komoly érdeklődők vesznek részt. Ha valaki nem tudja eldönteni, hivatása van-e a szerzetességre, mi valóban tudunk segíteni ebben. Akad, aki úgy dönt, hogy házasodni szeretne: és ha megszületik a döntése, általában férjet is hamar talál. Senkit nem beszélünk rá, hogy legyen szerzetes, de ha valaki csak bátortalan, tudunk szempontokat adni neki a továbbhaladáshoz. Az őszi lelki útvonaltervező műhelyünk, az úgy­nevezett GPS-kurzus általánosabb tematikájú. Erre fiúk is jönnek. Sok energiát fektetünk bele a szervezésbe, de megéri. A jelenlegi magyar hivatásgondozó nővér, Heim Kata remek munkát végez, az egész közösség támogatásával.

A programok kialakításában is segít a nemzetközi tapasztalat?

– Nagyon is. A francia egyházban például számos friss, a civil embereket foglalkoztató témát dolgoznak fel lelkigyakorlatokon vagy imacsoportokban. Szoktam nézegetni, milyen kérdéseket választanak, milyen anyagaik vannak. Nagyböjtben, adventben egy ideje már mi is megtartjuk a hétköznapok lelkigyakorlatát. Arra gondoltam, jó volna ökológiai szempontokat meghatározni, és így meghirdetni a programot. A fiatal generáció fogékony a környezettel kapcsolatos témákra. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája alapján a franciáknál vannak ilyen lelkigyakorlatok. Éppen azt fontolgatom, hogy lehetnének nálunk is.

Járt a Fülöp-szigeteken is. Onnan milyen példát hozott haza?

– Csak egy hónapot töltöttem ott. Az egyház ott erősen politizál, és együttműködik a civil szervezetekkel a szegények érdekében. Érdemes volna eltanulnunk tőlük a széles körű összefogást a társadalmi igazságosság érdekében. Vannak szigetek, ahol külföldi befektetők meg akarják szerezni a szegények földjeit. Amikor ott jártam, az egyházi szervezetek, a szerzetesrendek és a civil szervezetek közösen léptek fel az érintettek védelmében. Ilyet korábban még sehol máshol nem tapasztaltam. Nagyon tetszettek a Fülöp-szigeteken a szociális mini­projektek is, amelyek konkrét igényekre konkrét válaszokat igyekeznek adni. A rendünknek van ott egy óvodája, ahova a szemétválogatásból élő szülők gyerekei járnak, az anyukák pedig a varrodában dolgoznak. Ausztrál és japán iskoláink adnak nekik megrendeléseket, egyenruhákat készítenek számukra. Okos, egyszerű ötletekkel segítik a családokat. Van egy biofar­munk is, ahol a környékbeli szegény asszonyoknak munkát biztosítanak, a fiataloknak pedig képzést.

Hogyan élte meg, hogy miután sokfelé járt már a világban, a világ minden tájáról származó társakkal együtt készült fel az örökfogadalomra?

– A Katolikus Egyház éppen ezt az egyetemességet, sokszínűséget jelenti. Sok minden befér az ernyője alá, a különböző rítusok és lelkiségek egy nagy egységben vannak jelen. Csodálatos megélni ezt az egységet a sokszínűségben! Tízen tettünk fogadalmat, különböző kontinensekről. Az afrikaiaknak tánc nélkül nem ünnep az ünnep. Az európaiak számára a talán a homília volt hangsúlyos, a felajánlási ceremónia pedig különösen fontos az indiaiak számára. A fogadalmi szentmisére táncolva vonultunk be, sok nyelven énekeltünk, még magyar, kínai, koreai és kecsua nyelven is! Mindenkinek a kultúrája jelen volt az ünnepen. Nekem ez a Katolikus Egyház. Jézusnak nagyon sokféle arca lehet, és ez gyönyörű!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..