Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Elérkeztünk hát a Miatyánk hetedik kéréséhez: „szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,13b).
Ezzel a félmondattal az imádkozó nemcsak azt kéri, hogy Isten ne hagyja el a kísértés idején, hanem azt is, hogy szabadítsa meg a gonosztól. Az eredeti görög ige rendkívül erős: a gonosz lélek jelenlétére utal, aki meg akar ragadni és meg akar harapni minket (1Pét 5,8); tőle akarunk megszabadulni, ehhez kérjük Isten segítségét. Péter apostol azt mondja, hogy a gonosz, a sátán ordító oroszlánként ólálkodik körülöttünk, hogy felfaljon bennünket, mi pedig azt kérjük Istentől, hogy szabadítson meg tőle.
Ezzel a kettős könyörgéssel – „ne hagyj el bennünket” és „szabadíts meg” – kidomborodik a keresztény imádság egyik lényegi jellemzője. Jézus azt tanítja barátainak, hogy az Atya segítségül hívását tegyék minden elé azokban és főleg azokban a percekben, amikor a gonosz érezteti fenyegető jelenlétét. A keresztény imádsággal ugyanis nem csukjuk be szemünket a valóság előtt. Gyermeki és nem gyermeteg imádságról van szó! Isten atyasága nem vakít el, s így nem feledkezünk meg arról, hogy az ember útja tele van nehézségekkel. Ha nem volnának a Miatyánk utolsó mondatai, hogyan imádkozhatnának a bűnösök, az üldözöttek, a kétségbeesettek, a haldoklók? Az utolsó kérés mindig akkor hangzik el, amikor határhoz érkezünk.
Életünkben van valami rossz, aminek jelenléte vitathatatlan. A történelemkönyvek lesújtó katalógusát nyújtják annak, mennyire bukásokkal teli kaland a létezésünk ebben a világban. Van egy titokzatos rossz, ami természetesen nem Isten műve, és ami feltűnés nélkül behatol a történelem lapjai közé. Feltűnés nélkül, mint a kígyó, csöndben hozza a mérgét. Időnként úgy tűnik, hogy felülkerekedik: bizonyos napokon a jelenléte az isteni irgalom jelenléténél is erősebbnek látszik.
Az imádkozó ember nem vak, világosan látja szeme előtt ezt a terjedelmes rosszat, mely olyannyira ellentétes Isten misztériumával. Az imádkozó ember fölfedezi ezt a rosszat a természetben, a történelemben, sőt saját szívében is. Mert senki sincs közöttünk, aki elmondhatná, hogy mentes a rossztól, vagy legalább ne kísértené meg a rossz. Mindnyájan tudjuk, mi a rossz, mindnyájan tudjuk, mi a kísértés, mindnyájan saját bőrünkön tapasztaltuk meg a kísértést valamilyen bűnre. A kísértő az, aki hajt, aki rosszra visz bennünket, azt mondja: Tedd ezt, gondold azt, ezt az utat válaszd!
A Miatyánk utolsó kiáltása ez ellen a széltében-hosszában beborító rossz ellen hangzik föl, melynek árnyékában a legkülönbözőbb tapasztalatok sorakoznak: az ember gyásza, az ártatlan fájdalma, a rabszolgaság, a másik kizsákmányolása, az ártatlan kicsinyek sírása. Ezek az események mind tiltakozást váltanak ki az ember szívében és hangot kapnak Jézus imájának utolsó szavában.
A Miatyánk néhány mondata épp a szenvedéstörténetekben talál legfelkavaróbb visszhangjára. Azt mondja Jézus: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mk 14,36.) Jézus egész mélyen átéli a gonosz marását. Nem csak a halált, hanem a kereszthalált. Nemcsak a magányt, hanem a megvetést, a megalázást is. Nemcsak a rosszindulatot, hanem a vele szembeni kegyetlenséget, acsarkodást is. Láthatjuk, mi az ember: életre rendelt lény, aki szeretetről és jóról álmodik, de aki aztán folyamatosan kiteszi magát és a hozzá hasonlókat a rossznak; olyannyira, hogy kétségbeeshetünk az ember miatt.
Kedves testvéreim! Ekképpen a Miatyánk olyan szimfóniához hasonlít, amely mindannyiunkban be akar teljesedni. A keresztény tudja, mennyire letaglózó a gonosz hatalma, ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Jézus – aki sosem engedett a gonosz csábításának – a mi oldalunkon áll, és segítségünkre siet.
Jézus imája így a legértékesebb örökséget hagyja ránk: Isten Fiának jelenlétét, aki megszabadított minket a gonosztól; harcolt ellene, hogy megtérítse. A végső küzdelem óráján Péternek megparancsolja, hogy tegye vissza a kardot hüvelyébe, a bűnbánó latornak megígéri a paradicsomot, a körülötte lévő embereknek, akiknek fogalmuk sem volt, micsoda tragédia történik, a megbékélés szavát kínálja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).
A kereszten függő Jézus megbocsátásából fakad a béke. Az igazi béke a keresztből származik: a feltámadott ajándéka, Jézus ajándéka nekünk. Gondoljatok csak arra, hogy a feltámadt Jézus első köszöntése az volt: „béke nektek”, béke lelketeknek, béke szíveteknek, béke életeteknek!
Az Úr békét ad nekünk, bocsánatot ad nekünk, de nekünk kérnünk kell: „szabadíts meg a gonosztól”, hogy ne kövessünk el rosszat, hogy ne essünk a gonosz csapdájába. Ez a mi reményünk, az az erő, amit a feltámadt Jézus ad nekünk, aki itt van köztünk: ő itt van! Azzal az erővel, amelyet azért ad, hogy előre tudjunk haladni; és megígéri, hogy megszabadít a gonosztól bennünket.
Fordította: Tőzsér Endre SP
