Fotó: maltai.hu
Hogyan viszonyul egymáshoz szegénység és hajléktalanság, valamint az, ahogyan a szegény és a hajléktalan emberekre – közömbösen, elutasítóan vagy irgalommal – tekintünk? A hajléktalanság a szegénység egy válfaja, vagy ennél bonyolultabb élethelyzet? Ahhoz, hogy valaki fedél nélkülivé váljon, sokféle szegénységnek, hiánynak kell egyszerre és hosszú időn át jelen lennie az életében, vagy bárkinek alakulhat úgy a sorsa, hogy viszonylag rövid idő, tehát egy-két év alatt a legmélyebbre kerüljön?
– Röviden úgy válaszolhatnék, hogy nincs olyan szakma, amelynek képviselőivel az elmúlt huszonöt évben ne találkoztam volna a hajléktalan emberek között. Nem ad védettséget a doktori cím vagy a vezetői beosztás sem. Pár éve történt, hogy az egyik fővárosi hatóság illetékes munkatársával bejártunk tizenöt budapesti aluljárót, és beszélgetésbe elegyedtünk egy hajléktalan emberrel. Rövid időn belül kiderült, hogy az illető korábban éppen annak a hatóságnak volt a jogi főosztályvezetője! Ő a válása és a gyermekeivel való kapcsolat megszűnése után kezdett inni, vagyis nem a lakás hiánya miatt lett hajléktalan.
Amikor alkoholbeteg emberrel találkozunk, nem tudhatjuk, hogy a sorsa miatt kezdett inni, vagy az ital törte ketté az életét. Vagy amikor pszichiátriai betegre találunk az utcán. Ki tudhatná, mi volt az a törés, amelynek a hatásaival ilyenkor szembesülünk? Még az is lehetséges, hogy már a születése előtt eldőlt a sorsa…
Óriási a felelősségünk, mindannyiunk felelőssége, amikor jó mondatokat akarunk kimondani hajléktalan emberekről.
Elkezdünk egy mondatot, regisztráljuk, amit látunk: „Ez az ember alkoholista…” De a fontosabb kérdés az, hogyan folytatjuk. Például így: „…és mivel állandóan iszik, nem méltó a segítségünkre.” Noha így lenne helyes: „…és mivel az alkoholizmus betegség, ennek az embernek elemi szüksége van az irgalmunkra, az empátiánkra, mert talán az élete múlik rajtunk.”
Az Ószövetség szemlélete szerint minden nyomorúság és betegség a bűn következménye volt. Jób könyvének hatására ez a szemlélet érvényét vesztette, ám érdekes módon csak a testi betegségek ügyében. A szociális betegségek, a nyomorúság esetén továbbél az ítélet, miszerint aki nyomorult, az biztosan tehet róla. Sokan úgy gondolják, hogy minden további nélkül elítélhetik azt, aki koszos, alkoholbeteg, felelőssé tehetik az állapotáért. Pedig inkább Ferenc pápára kellene figyelnünk, aki a szeretetünkre bízza a szegényeket, és igyekszik minél több alkalommal meg is mutatni, hogyan lenne helyes viszonyulnunk hozzá. Rajtunk – mindenkin személy szerint – múlik, hogy a hajléktalan embert semmittevőnek vagy az evangélium koldus Lázárának akarjuk tekinteni. Az erőseké és egészségeseké a lehetőség, hogy a gyengékhez lehajoljanak.
Amikor egy hajléktalan embernek segítek, mindig átvillan az agyamon: milyen jó, hogy annyira távoli élethelyzetben vagyunk, és büszke vagyok magamra, hogy ezt a távolságot az emberségemmel át tudom hidalni. De nem kevélység, beképzeltség ez? És legfőképpen: nem teljesen téves helyzetértékelés? Mit tehetnék annak érdekében, hogy közelebb érezzem magam hozzájuk, és képes legyek belátni: mindabban, amit Jézus igazán fontosnak tartott, egyek vagyunk, a legszorosabban összetartozunk.
– Állandóan a másik embert akarjuk megváltoztatni. Pedig először magunkat kell megváltoztatnunk. Jézus a legjobb szociális munkás, őt kell megpróbálnunk a legtökéletesebben utánozni. A koldus Lázár történetét hallgatva sokan úgy érzik, hogy értik a prédikációt, de a templomból kijőve a lépcsőn kéregető emberben már nem ismerik fel a koldus Lázár mai utódát. Nem könnyű a szegénység reális, esetleg ijesztő, agresszív arcával szembesülni, és az evangéliumhoz méltóan reagálni rá. Nem ítélkezni, nem felülről lefelé beszélni a nálunk gyengébbel, nem elzárkózni. Általában nagyon jók vagyunk abban, hogy kifogásokat keressünk, amikor ilyen helyzetbe kerülünk. Pedig talán csak öt percre kellene megállnunk a mellett az ember mellett! Mi lehetnénk az a valaki, aki nem nevelni akarja, aki a nevén szólítja, aki egy picit hajlandó adni önmagából. A legnagyobb ínség ugyanis nem a testi, az anyagi, hanem az, ami a Beteszda fürdőben fekvő betegé volt János evangéliumában: ha embere nincsen valakinek. Minden más ez után következik.
Hogyan reagáljunk, ha ezen a télen hajléktalan embert látunk az utcán? Mi a kötelességünk vele szemben? Tanácsoljunk-e neki valamit? Adjunk-e neki pénzt vagy ennivalót? Ezt vagy azt? Akarjuk-e megismerni a sorsát, vagy a pillanatnyi helyzetére koncentráljunk? Próbáljunk-e beleavatkozni az életébe, megoldani a problémáját, vagy tartsuk tiszteletben a magánélethez való jogát? Inkább egy konkrét ember rendszeres segítését vállaljuk, vagy igyekezzünk minél több nincstelennek segíteni, ha csak valami egészen kevéssel is?
– Ameddig a történelemben vissza tudunk tekinteni, mindig mindenütt voltak mások jótéteményeire szoruló emberek, és még a leggazdagabb országok sem tudtak ezen az alaphelyzeten gyökeresen változtatni.
Országszerte és Budapesten egyaránt napról napra sok-sok szakember dolgozik annak érdekében, hogy senki se éljen, éjszakázzon az utcán. Ha ennek ellenére olyan embert veszünk észre, aki veszélyben lehet, hívjuk valamelyik diszpécserszolgálatot. Azok, akik a telefont felveszik, meg fogják tudni ítélni, mi a teendő, mennyire kell kihűléstől tartani. Az is lehet, hogy név szerint ismerik a kint éjszakázót, és tudják róla, hogy megvannak a túlélési stratégiái; sőt az is elképzelhető, hogy éppen előző este vittek neki pokrócot vagy hálózsákot.
Nagyon fontos, hogy kérdezzünk. Nyitott szívvel forduljunk feléjük, kérdezzük meg, mi a nevük, és halljuk meg a kérésüket. Kérdezzünk rá, hogy miben segíthetünk, mivel segíthetnénk a legjobban. Legyünk tisztában a határainkkal, ne akarjunk olyan segítséget nyújtani, ami egy szociális munkás vagy egy szerzetes lehetőségeit is meghaladná, hiszen léteznek megoldhatatlan ügyek, gyógyíthatatlan sebek is. De karácsony felé közeledve hadd adjak egy praktikus tanácsot! Bátran ajándékozzunk valami olyat, aminek ő örül, és ne olyat, amit mi helyesnek gondolunk. Ne „jóra nevelő” könyveket adjunk nekik, ne akarjuk őket megváltoztatni. Ha arra vágynak, egy kis üveg pálinka, ha cigarettára, akkor egy csomag cigi legyen számukra az ajándékunk.
Noha már évtizedek óta rendszeresen találkozom, beszélgetek hajléktalan emberekkel, nem tudom, mi a hajléktalanság „orvossága”, biztos gyógymódja. Sajnos gyakorta gyógyíthatatlan betegségnek tűnik. Ezért mindenkit óvok attól, hogy „csodadoktornak” higgye magát. Mégis, a legkisebb mozdulat is, amit a másik ember felé teszünk, lehet gyógyító erejű. Az adventi időszak pedig jó alkalom a jézusi mozdulatok gyakorlására.
