A vezető színésznők közül többen – Fedák Sári, Vízváry Mariska, Paulay Erzsi – a sebesültek ápolásában önkéntes ápolónőként segédkeztek. „A Radetzky-kórházat jóformán ő létesítette. A Röntgen-készüléktől a legutolsó csipeszig mindent ő vásárolt, több mint huszonötezer koronát költött eddig erre a kórházra. (…) A bakák pedig istenítik, imádják. Ha ő van benn a műtétnél, nem kapálódznak, összeszorítják a fogukat, nem sírnak, némelyik még vidáman beszélget is a kórház kedvencével, a drága jó Fedák nénével” – írta a Színházi Élet a közismert színésznő jótékonykodásáról 1915-ben.
A háború kitörésekor eleinte csak részleges mozgósítás volt, azonban a Magyar Királyi Operaház dolgozói közül már akkor több mint ötvenen kaptak behívót, főleg a műszaki személyzet és a kórus tagjai köréből. A Nemzeti Színház művészei sorából kilencet – például Rajnai Gábort, Lugosi Bélát, illetve a műszaki személyzetből további huszonöt személyt szólítottak a harcmezőre. A Vígszínházból bevonult ifjabb Ditrói Mór és Stella Gyula, a technikaiak közül pedig tizenöt tag. A Király Színházból és a Magyar Színházból hét színész, tizennyolc zenész és nyolc díszítő szakmunkás kapott behívót. „Ha azonban a várt újabb mozgósítási parancsok is plakátra kerülnek – amit a színészek nagy része reménykedéssel vár –, úgy legalább a fele a színházak tagjainak a háború idejére elvész a színpad számára” – írta a Pesti Napló 1914. augusztus 15-én.
A világháborúban a központi hatalmak villámháborús stratégiája csődöt mondott. A frontokon mindenhol állóháború alakult ki, ami azt jelentette, hogy a katonáknak kilátástalanul hosszú időre kellett berendezkedniük a harctereken. Az elhúzódó háborúban szükségessé vált a lövészárkok „otthonossá tétele”. A harcok szünetében a katonákat valamivel szórakoztatni is kellett, és az otthon hagyott értékrend illúzióját felkeltő frontszínházakat, műsorokat szerveztek a főparancsnokság jóváhagyásával. Az első harc téri színházat az Országos Színészegyesület Roboz Elek vezetésével alakította meg 1917 márciusában. A hadkötelezettség alól felmentett színészekből Komjáthy János egykori vidéki színigazgató tizenöt személyes társulatot szervezett. A tagoknak tiszti ellátást és fizetést is ajánlottak. Az így létrejött Első Magyar Tábori Színház tíz napig Budapesten próbált, majd április 3-án már a keleti fronton, Lembergben (Lvov) mutatkozott be. Egy hónapig tartottak előadásokat, majd visszatértek Budapestre. A nagy siker nyomán az együttes tovább működött, és még három turnét tartott szerb, orosz és román földön. 1917 júliusától Pázmán Ferenc állt az immár Első Magyar Front Színház nevű „intézmény” élén. 1918 májusától Iványi Dezső vezette az ekkor már Magyar Frontszínház elnevezésű társulatot az olasz, majd az orosz hadszíntérre.
A műsor összeállításakor a legénységnek népies, a tiszteknek finomabb darabokkal igyekeztek megfelelni. Előbbieknek Gárdonyi Géza A bor, illetve Follinusz Aurél Náni című színművét, utóbbiaknak Drégely Gábor A kisasszony férje című darabját játszották. A legnagyobb sikert kabarészámokkal aratták. Tapsorkánnal jutalmazta a hallgatóság Pázmánné cselédnótáit, a Treszka-dalokat és Harsányi Zsolt Szövetségesek című művét. Ebben a jelenetben a németül nem tudó magyar huszár és a magyarul nem értő német közlegény kávéházi beszélgetésén derülnek a katonák. A frontszínház közel másfél éves működése során magyar szót, vidámságot, az otthon üdvözletét vitte el a fronton harcoló magyar csapatokhoz.
A háborúskodásnak velejárója volt a hadifogság, a katonák kényszerű – szerencsés esetben ideiglenes – „lakóhelye”. Ma már tudjuk a történelemkönyvek lapjairól és visszaemlékezők elbeszéléseiből, hogy az sem volt mindegy, hogy a katonák melyik ország hadifogolytáboraiban vészelték át a nehéz időket. Az orosz fogság mindig is a legrosszabb hírében állott. Szibériából nem sok magyar tért vissza: a rossz bánásmód miatt vagy a nagy hidegben különböző betegségekben hunytak el. De hogy ott is működtettek színházat, azt kevesen gondolnák.
A szibériai magyar hadifoglyok által létrehozott, 1915 és 1922 között létező fogolyszínházak, ha ma már hihetetlenül hangzik is, páratlan sikerrel működtek. A színjátszás alapvető feltétele a fogolytáborokban a játszóhely megteremtése volt. Egyes táborokban a színjátszás egyszeri alkalom maradt, itt a műsoros estek megrendezésére elegendőnek bizonyult egy-egy lakó, templom- vagy étkezőbarakk. Azokban a táborokban, ahol rendszeresen akartak színházi előadásokat tartani, önálló színházépületeket építettek, nézőtérrel, színpaddal, zenekari árokkal, öltözőkkel. A díszleteket, jelmezeket, hangszereket maguk készítették, vagy a Vöröskereszt segített a beszerzésükben. Az orosz tisztek is lelkesen látogatták az előadásokat családjukkal. Az orosz hölgyek gyakran versengtek azért, hogy divatos ruháikat viszontláthassák a fogolyszínpadokon.
Volt még egy fogas kérdés: mit is játsszanak a színházak, mi legyen a repertoár? Mivel szövegkönyvek nem álltak rendelkezésre, azt játszották, amihez hozzájutottak: így lefordították azokat a darabokat, amelyeknek meg tudták szerezni az idegen nyelvű szövegét. Például A csárdáskirálynőt a Krasznaja Recskai táborban a német eredetiből készült francia szöveg orosz átültetéséből fordították vissza magyarra. Ugyanakkor a békebeli sikerdarabok szövegét, zenéjét gyakran emlékezetből jegyezték le. Szinte mindegyik nagyobb apparátussal rendelkező hadifogolyszínház (Berezovka, Habarovszk, Krasznojarszk, Nyikolszk-Usszurijszkij) bemutatta Kálmán Imre Tatárjárás című operettjét. Rendkívül népszerű volt A csárdáskirálynő is. Talán csak Jacobi Viktor operettje, a Leányvásár aratott még ennél is nagyobb sikert. A János vitéz Nyikolszk-Usszurijszkijben, Petropavlovszkban és Pervaja Recskában hódított. Játszani való darabok híján eredeti művek is bőségesen születtek, ezek nagy része a hadifogolyéletből merítette témáját.
A fogolyszínházak előadásainak különlegessége, hogy a női szerepeket férfiak alakították. A férfiprimadonnák tündöklése különös izgalmat hozott a táborok életébe. Kiváltságokat élveztek, rajongóik ajándékokkal halmozták el őket, sztárképeik díszítették a barakkok falát.
A hadifogolyszínházak számára a jegyeladás mellett a hírlapok is bevételt jelentettek. A kezdetleges nyomdai eljárással készült színházi újságok, műsorlapok közölték a darabok szereposztását, cselekményét; kis írások mutatták be a főbb szereplőket. A színészportrékat karikatúrákkal illusztrálták.
Budapesten, a Bajor Gizi Színészmúzeum Színészkatonák és primadonnák című kiállításán olyan ritkaságok is láthatók most, mint az egy példányban, kézírással készült Napkelet című szibériai magyar újság lapszámai, melyek Troic-koszavszkban és Verhnyeugyinszkban jelentek meg.
Az ember létezése óta a túlélésre van berendezkedve. Az élethez szükséges étel és ital, a ruha az időjárás viszontagságai ellen és még sok minden más lehetővé teszi, hogy az ember tartósan megvethesse a lábát a földön. De nem elég csak testi szükségletek kielégítése. Sokakat segített már a rossz körülmények elviselésében a játék lehetősége, a homo ludens, azaz a játszó ember tevékenysége. Ez jellemezte a Szibériába hurcolt hadifoglyokat is az I. világháború idején. „Nem csupa bosszúság a földi élet, jó és rossz, fény és árnyék váltakozik benne, tán ettől olyan szórakoztató, sőt izgalmas” – írta egykoron a humorista, író, főszerkesztő, Tabi László.
(A kiállítás a Stromfeld Aurél út 16.-ban tekinthető meg 2015. február 1-jéig.)
Fotó: Mészáros Ákos
