Három és fél évig Betlehemben (pontosabban a város mellett lévő cremisani szalézi kolostorban és egyetemen) tanulhattam. Sok-sok órát töltöttem a betlehemi Születés-bazilikában, abban a barlangban, ahol a legelső keresztény nemzedékekre visszanyúló ősi hagyomány tanúsága szerint Krisztus született. Ahogyan ott térdeltem újra és újra, lassanként szinte a szemem előtt láttam az újszülött Isten-embert. Az egyik hosszabb imádság alatt az a később meggyőződésemmé vált gondolat hasított belém, hogy Isten talán azért akart ilyen körülmények között emberré lenni és közénk jönni, azért érkezett védtelen, gyönge kisgyermekként, hogy merjük végre elhinni, semmi mást nem akar tőlünk, mint önmagát adni nekünk. Azért érkezik így, hogy merjük őt a karjainkba venni, magunkhoz ölelni. Isten bizonyos értelemben rendkívül egyszerű (omnino simplex – ahogyan az ókori filozófia és a középkori teológia megfogalmazta). Mi, emberek vagyunk olyan bonyolultak, telve sokféle hátsó gondolattal és görcsökkel. Isten végtelenül egyszerű. Önmagát ajándékozza nekünk.
Ő kristálytiszta, túlcsorduló szépség, jóság, erő, kegyelem és irgalom, ragyogó igazság és harmónia, teljes béke.
Karácsony legfőbb üzenete ez. Isten mérhetetlenül szereti porszemnyi teremtményét, az embert. Számára végtelenül fontosak és értékesek vagyunk. Jobban szeret, mint ahogy a legjobb szülő tudja szeretni a gyermekét, mint a legjobb házastárs a kedvesét, mint a legjobb nagyszülő az unokáját, hiszen ő minden létező és így minden emberi szeretet forrása is. Amikor megszülettünk, nemcsak a szüleink ujjongtak, hanem ujjongott az örök teremtő Isten is, aki öröktől fogva akarta, hogy legyünk, megálmodott és megalkotott minket.
Ha valaki megérti ezt a nagy titkot, akkor a szíve megtelik örömmel, az élete pedig tartalommal, hiszen az örök, teremtő Isten számára végtelenül értékesek vagyunk. Kedves Olvasó! Karácsony ünnepe arra hív bennünket, hogy az ünnep csendjében nyissuk meg a lelkünket, és engedjük, hogy a szelíden önmagát ajándékozó Isten belépjen, és betöltsön minket.
Hívjuk be, engedjük be Istent és az ő békéjét a családjainkba! Ha szeretnénk, hogy több házasság kötődjön, több gyermek szülessen, ahhoz mindenekelőtt erre van szükség. Szeretettől túlcsorduló, derűs, nagylelkű emberi szívekre. Kedves Szülők! A gyermekek legfőbb nevelője Isten. Sok mindent, amit a szülő sohasem tudna elérni a gyermeke életében és lelkében, azt Isten meg tudja tenni. Vezessük, engedjük hozzá a gyermekeket, a fiatalokat!
A jászol alázata és a kereszt végsőkig menő önfeláldozása – Isten cselekvésének és stílusának e két legfőbb szimbóluma és megvalósulása – minket is alázatra és nagylelkűségre hív. Aki mindig önmagával, a maga panaszaival, a maga akaratával van tele, az sohasem lesz képes belépni a másik ember szívének szentélyébe. Csak az őszinte, alázatos, hiteles szeretet előtt nyílnak meg az emberszívek kapui. Ha a házastárs képes megfeledkezni a saját sérelmeiről, és teret adni a társa érzéseinek, fájdalmainak, vágyainak, kéréseinek, ha tudja őt legalább háromszor annyit dicsérni, mint ahányszor kritizálja, akkor jutalmul megkapják az egység, a kiengesztelődés, a béke, az öröm ajándékát és csodáját.
A jászol alázata keresztény közösségeinket is arra hívja, hogy nyitott szívvel, baráti szeretettel forduljunk szegény, idős, beteg testvéreink felé. Ha a plébániáinkon nem lesz helye a szegénynek, a szenvedőnek, akkor hamarosan Istennek sem lesz helye a közösségeinkben. Az új evangelizációnak két fő tartóoszlopa van. Az egyik a hiteles Isten-kapcsolat, a vele megélt egység öröme és mélysége, az imádság, a szentségimádás és Isten igéjének bátor hirdetése. A másik pedig a szegények iránti szeretet. Ha ez a kettő együtt jár, azt a megélt örömhírt a világ észre fogja venni, be fogja fogadni.
Az Eucharisztikus Kongresszusra való készületünknek is ez a kettő kell, hogy az alappillére legyen: az imádság, kereszténységünk szívének újbóli átélése, felfedezése, illetve a szegények és a szenvedők iránti szeretet megélése. Az értünk megtört, nekünk odaadott Kenyér arra hív, hogy befogadjuk ezt a minket tápláló szeretetet, és a mi életünk is megtört kenyérré, odaadott életté legyen.
A jászol alázata a világot is provokálja. Azt a világot, amelyben kiáltó ellentétek vannak ember és ember között. A Föld lakosságának leggazdagabb húsz százaléka fogyasztja el a bolygónkon megtermelt javak és ásványkincsek mintegy nyolcvannégy százalékát. A legszegényebb húsz százaléknak pedig csupán körülbelül 1,4 százaléknyi jut (David C. Korten). A Földön a magántulajdon egyre kevesebbek kezében koncentrálódik. Ahogyan természetesnek tartjuk, hogy egyetlen embernek sem lehet magánhadserege, hanem ez állami monopólium, ugyanígy meg kellene állapítani a magántulajdonként birtokolható javak felső határát is. Afrika nyomorának oka például nagyon nagymértékben a strukturális bűn: a gyarmatosítás, az országhatároknak az etnikai határok figyelembevétele nélkül, csak a gyarmatosító hatalmak szempontjai alapján történő meghúzása, az értékek és az ásványkincsek kézben tartása mind a mai napig. A világ gazdagabbik felének és különösen a volt gyarmatosító nagyhatalmaknak, az Afrikát ma is kihasználó multinacionális cégeknek elemi kötelességük volna Afrika felemelése, segítése. A Föld szegényebb régióinak megsegítése nélkül boldog, emberhez méltó jövő senki számára sem lehetséges ezen a Földön. Ahogyan Dávid Katalin fogalmazott: „Nem lesz biztonságban a házunk, ha körülöttünk minden más ház ég.”
A jászol alázata és a kereszt önfeláldozása minket is hív. Ez a világ szeretetből lett, és mi is arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket, s így Isten örök szeretetének hatalmas szimfóniájában a szeretet énekét énekelhessük, élhessük. Minden kedves olvasónak azt kívánom, hogy az idei karácsonyon újra megszülessen a szívünkben és családjainkban Krisztus, és segítsen minket, hogy a jászol alázatával, a kereszt nagylelkűségével élhessük az életünket.
