Járjunk együtt az úton!

Engedjék meg a kedves Olvasók, hogy személyes vallomással kezdjem írásomat. Másodéves papnövendékként tudtam meg, hogy tanulmányaimat Rómában folytathatom. Ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre több félelem és aggódás tört fel bennem. Életem legnehezebb útja volt ez: elhagyni a hazát, az otthont, megindulni az ismeretlen felé… Az Örök Városban töltött évek során kedves helyemmé vált nemzeti templomunk, a Santo Ste­fa­no ro­tondo. Istennek ebben a csodálatos ókeresztény házában temették el 1523-ban Lászai János erdélyi főesperest, a Szent Péter-bazilika magyar nyelvű pápai gyóntatóját. A művelt és tehetséges humanista költői adottságait is megcsillogtatta, amikor elkészítette sírversét. A latin szöveg szabad fordításban így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy római föld fedi azt, akit a hűs Duna nevelt, nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod: Róma volt és marad mindannyiunk közös hazája.”
Az Erdélyországból Rómába költözött lelkiatya ötszáz évvel ezelőtt szavakba öntött egy fontos érzést és az öntudatot, ami katolikus önazonosságunk elidegeníthetetlen része. A legnagyobb viharokban, a legzaklatottabb korokban is tudtuk: fennáll egy kötelék, amely megtart bennünket. Számos esetet ismerünk a történelemből, amikor Péter széke hazánk leghűségesebb és legnagylelkűbb szövetségesének bizonyult: a török háborúktól kezdve egészen az 1956-os forradalomig, majd a rendszerváltozás idejéig.
Papnöveldei rektorom, egy jó rheinlandi jezsuita szokta mondogatni földijeiről szólva: „Mi nem római katolikusok, hanem genetikusan katolikusok vagyunk!” Hasonló adottsággal találkozhatunk a saját lelkiségtörténetünkben is: a rómaiság mindig olyan érték volt, amelyért a legnagyobb áldozatot is felvállalták elődeink. Sajátos tükröződése ennek a nálunk csak pápai himnuszként ismert népének, amelynek refrénje annyiszor zengett már a Szent Péter téren: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” Szeretet van ezekben a szavakban, törekvés arra, hogy a magunk nyelvén, a magunk szavaival juttassuk kifejezésre: tudatában vagyunk ezer év történelmének és hitének. Igen, tisztában vagyunk azzal, mit jelent számunkra a Péterhez, a Rómához tartozás.
Szent Ambrus a 40. zsoltárt kommentálva írta: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” (Ahol Péter, ott az Egyház). Megannyi Rómába térő zarándok után most Péter zarándokol: fölkeresi Lászai földjét. Szent VI. Pál óta a világ földrészeit behálózó pápai utak az egyetemes pásztori küldetés megvalósításának kiemelt eszközévé váltak. Péter apostol első levele vándoroknak, idegeneknek, hontalanoknak nevezi a keresztényeket (2,11). Pál pedig sátorban élőkhöz hasonlít bennünket, akik nem feledhetik: örök, nem emberi kéz építette otthonuk a mennyben van (Róm 5,1–4). Minden zarándoklat ezt az őstapasztalatot éleszti fel a szívünkben. Amikor a pápa útra kel, azt is megérezzük, hogy az erős falú Vatikán sem igazi lakás. A nyilvános működésének esztendeit végigvándorló Krisztus követői vagyunk. Olyanok, akik hitben, reményben és szeretetben akarnak együtt járni az úton. Az Egyház hatalmas testében egy vándorló szív dobog, amely most Csík­somlyón lüktet. Hívő lélekkel elmélkedve apránként megérthetjük, nem egyszerűen Jor­ge Mario Bergoglio érkezik meg egy reprezentatív és vallási eseményekben gazdag hivatalos látogatás keretében Erdély földjére. Péter jön el. Sőt: maga Krisztus vándorol a világban!
Évekkel ezelőtt a Közel-Keleten utaztam egy népesebb csoporttal. Egyik este egy család látott vendégül minket. Kiderült, hogy a szomszédsággal együtt már napok óta a fogadásunkra készültek. Mennyi munka, mennyi törődés, mennyi figyelmesség! A nyelvi gátak azonban nem tették lehetővé, hogy igazán közvetlen beszélgetésbe kezdjünk. A vacsora végeztével, tolmács segítségét kérve, megkérdeztük a családapát: miért vállalta, hogy megvendégel minket? Mi volt a jó ebben az estében neki és a családjának? Rengeteget fáradtak, s mi nem igazán tudtuk viszonozni a jóságukat. A felelete egyszerűen bölcs volt: Igen, a vendég kap, a vendég visz, fogyaszt, de ennél sokkal több, amit magával hoz! Még ha egyetlen szót sem tudunk váltani, akkor is elhozza magával az élettapasztalatát, a hitét, a gondolatait. Olyan dolgok térnek be vele a család házába, amelyek nélküle soha nem jutnának el oda. És elég, ha ezt csak Isten tudja, érti a maga teljességében. A Zsidóknak írt levél figyelmeztet: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (13,2). Mikor lenne aktuálisabb ez a bibliai intés, mint amikor olyasvalaki érkezik közénk, akinek hivatása az angyalság, vagyis hogy Isten küldötte legyen közöttünk? Olyan ember ő, aki a legkényelmetlenebb hely­zetekben, akár még erős ellenszélben is tartja magát a Szentírás buzdításához: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (2Tim 4,2.)
Az első magyarországi pápalátogatásra háborús körülmények között került sor. IX. Leó 1052-ben azért érkezett Pozsony alá, hogy a béke követe, közvetítője legyen III. Henrik császár és I. András király között. Sikerrel járt: elkerülték a további értelmetlen vérontást, a német uralkodó visszavonult, s Magyarország megőrizte függetlenségét. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). Alig pár évvel Szent István halála után újból megtapasztalhattuk, mit jelent számunkra Róma. Mekkora áldás, ha fellépnek olyanok, akik a történelem konfliktusokkal és harcokkal kirakott útján megtalálják a legkeskenyebb, legnehezebb ösvényt: a békéét. Amely nem puszta fegyvernyugvás vagy az erősek által kikényszerített nyugalom, hanem kiengesztelődés, tisztelet… s – Isten kegyelmével – szárba szökkenő megértés és testvéri szeretet.
Amikor a Buenos Aires-i érsek megválasztása már biztossá vált a konklávén, mert elérték a kellő szavazatszámot, régi barátja, Cláudio Hum­mes bíboros ennyit súgott oda neki: „Ne feledkezz el a szegényekről!” A pápa szavai szerint hirtelen egy gondolatlánc bontakozott ki a lelkében, elméjében: a szegénység a forrása az erőszaknak, a háborúnak. Békére van szükség! Assisi Szent Ferenc a béke embere… A névválasztás valódi program lett a szívében. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést…” Isten szegénykéjének imája évszázadokon átível, s most a Kárpátok hegyei között is visszhangzik. Péter eljön Ferenc fiai közé, hogy velük, velünk együtt boruljon le Isten előtt, tiszteletet adjon a Boldogasszonynak. Vele érkezik Róma, az Egyház eleven szíve. Népek, országok, hús-vér emberi történetek fájdalmába, szenvedésébe lép be Krisztus, olyan metszés-, sőt töréspontba, ahol annyira nagy szükségünk van a békességszerzés boldogságára, a kiengesztelődés evangéliumára! A partiumi költő kiáltása most befogadásra, elfogadásra talál: „Dunának, Oltnak egy a hangja… // Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” Diákkorunkban hányszor elolvastuk, talán meg is tanultuk, el is szavaltuk ezeket a sorokat, és most itt a lehetőség, hogy életté váljanak. Ferenc pápa eljött, hogy végre már „egy nagyot mondjon”, s akár alkalmas, akár alkalmatlan, előálljon Jézus örömhírével. Annak a nagy titoknak az üzenetével, amelyet Pál a gyökerénél ragadott meg: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
Furcsák vagyunk mi, emberek. Tudjuk, hogy rossz a félelem, a harag, a görcsös rossz érzés. Mégis ragaszkodunk hozzá, és nem eresztjük. Akár még az evangélium tanítását is besoroljuk a kedves, jámbor, ám a való életben nem vagy csupán részben alkalmazható lírai igazságok sorába. Krisztust akarjuk megvallani, de a fejünkben az emberi logika fogaskerekei kattognak. Jobban ragaszkodunk a magunk által fabrikált elgondolásokhoz és fogalmakhoz, mintsem Isten felszabadító, megszabadító üzenetéhez. Ezáltal önmagunkat zárjuk börtönbe. A legszebb pillanatokba is mérget csepegtetünk, a legértékesebb találkozásokat is elgyengítjük és homályba borítjuk. Imádkozzuk, hogy „jöjjön el a te országod”, ám szívünk mélyén mégis azt reméljük, hogy előbb majd a mi országunk fog beköszönteni. Még az Istennek is kötelessége a mi igazságunkért harcba szállni, a pápa sem tehet mást, mint hogy a mi elvárásaink szerint beszél. Igazságot akarunk, de nem Istenét, amely a Szentlélek erejében elválaszthatatlan a békétől és az örömtől (Róm 14,17). A magunk igazságát akarjuk kierőszakolni mindentől és mindenkitől, még az Örökkévalótól is. Ezért jussunk a békétlenség, sorsunk a megkeseredés.
„Róma volt és marad mind­annyiunk közös hazája” – magyaroké és románoké, mindenkié. Az Istennek, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), nincsenek kedvencei és kegyeltjei, legkevésbé pedig privilegizáltjai és patronáltjai. Neki gyermekei vannak. Fiai és leányai, akikhez egyaránt szól a nagy péteri küldetés: a testvérek megerősítésének szolgálata (Lk 22,32). Igen, megerősítésre szorulunk. Megingathatatlanul hinnünk kell a jóban, a szeretet és a gyöngeség erejében, a megbocsátás diadalában, a kiengesztelődés hatalmában. Ha ezt nem tesszük, akkor nyakasok és keményszívűek, kicsinyhitűek leszünk. Nem pisloghatunk örökké jámboran Krisztusra, miközben az életünket nem engedjük megérinteni a kereszt balgasága és botránya által (1Kor 1,23). A Mester kemény szóval tanít: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21.) A pápai hivatal megköveteli, hogy viselője folytonosan emlékeztessen bennünket erre. Zavaró? Igen, az. Változtatnunk kell? Bizony, és nem csak felszínesen. „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igaz­ságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek.” (Ef 4,23–28.) Ez a házszabály van kiírva az Atya hajlékára. Ezt üzeni Ferenc – az assisi és a római. Ezen a gyökeres megújuláson áll vagy bukik, hogy rátalálunk-e az összeomló földi sátorból, honból az örök hazába vezető ösvényre.
Róma, mindannyiunk közös hazája jel és figyelmeztetés. A pápa a szűkös emberi kategóriákat meghaladó evangéliumi igazság, az emberi méricskélést és önérdek-érvényesítést meghaladó irgalmas isteni igazságosság szószólója. Amikor elérkezik közénk, mi másért imádkozhatnánk, mint hogy nyugtalanítson, megállítson, megdöbbentsen, kilendítsen minket? Nincs értelmük az olyan zarándoklatoknak, amelyekről a régi lelkületünkben megerősödve térünk haza. Az útra kelés igazi célja a változás. Péter utazik, hogy akár a legnehezebb, legsúlyosabb sziklákat is megmozdítsa. Nekünk is vele kell járnunk ezt a nagy zarándoklatot, amelynek át kell formálnia a föld színét. Nem mi számítunk, nem is a mi elvárásaink, hanem csakis Isten. Az, aki egyedül nem változik. Az, aki egyedül elég – ahogyan Szent Teréz tanítja.
Legyen Csíksomlyó a találkozások helye, igazi Róma! Váljon a pápalátogatás a megtérés alkalmává! Ferenc figyelmeztessen minket örökre: „Önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. / Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. / Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.” Igen, így van ez. Biztos vagyok benne – Ámen. „Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül senki nem látja meg az Urat” (Zsid 12,14). „Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,32). Péter hív – járjuk hát vele együtt az utat, amely maga Krisztus!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..