Fotó: Mészáros Ákos
Az I. világháborúról a százéves évfordulóra való tekintettel már többször írtunk az elmúlt évek során a Mértékadó hasábjain. Vizsgáltuk a háború kitörésének okait, az európai országok lakosságának mai ésszel felfoghatatlan lelkesedését, a lövészárkokban sínylődő katonák keserves hétköznapjait. Ám keveset beszéltünk azokról a katonákról, akik túlélték ugyan a harcokat, de hamar ki is sodródtak belőle, hadifogságba estek. Vajon mi történt azokkal az emberekkel, akikre aránytalanul hosszú és nyomorúságos barakkélet várt idegen földön, messze a hazájuktól? Hogy kiből lesz hősi halott, eltűnt személy vagy hosszú időre táborlakó, általában villámgyorsan dől el. De azt a pillanatot szinte mindig káosz előzi meg. A hadifoglyok felfoghatatlan, sokszor árulásként megélt magányt tapasztalnak meg, mielőtt az ellenség kezére kerülnének. Magukra hagyta őket hadvezetésük, tüzérségük, a szomszédos ezredek, utóvédként maradtak az ellenség torkában, hiába harcoltak az utolsó töltényig – vagy éppen az első puskalövésig –, mégis megfeledkeztek róluk a lövészárokban, majd ottfelejtették őket a lágerekben. Amint puska szegeződik rájuk, majd megmotozzák és komótosan kifosztják őket, egy csapásra megszűnnek névvel, arccal, azonossággal és magántörténettel rendelkező emberi lénynek lenni. Hadifogollyá válnak, egy nagyobb szám alegységévé. Belökdösik őket a Szibériába vagy az albán havasokba tartó halálmenetekbe – s éveknek kell eltelniük, hogy visszakaphassák a nevüket. Sok ezrüknek ez nem adatik meg – olvashatjuk a Budapesti Történeti Múzeum Hadifogoly magyarok a nagy háborúban – emberi sorsok Szibériától Szardíniáig címmel megrendezett kiállításán.
A tárlat, amely a tervek szerint nemsokára vándorútra indul a Kárpát-medencében, tizennyolc fogoly történetén keresztül mutatja be, mit jelentett lágerlakónak lenni, táborokban élni és halni. Csak a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák–magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer volt a magyar. Az olasz fronton négyszáznegyvenezer magyar katona jutott az ellenség kezére, de Szibéria és Szardínia mellett szinte valamennyi földrészre került magyar hadifogoly: Perzsiába, Afganisztánba, Japánba, Ausztráliába, Brazíliába, Kanadába és Mexikóba is.
Elképesztő drámák, tragédiák tárulnak a szemünk elé, ha megismerjük az egyes emberi sorsokat. Akadnak olyan, fogságba esett egykori katonák, akik túlélték a megpróbáltatásokat, de sohasem térhettek haza Oroszországból. Lássunk egyet közülük, hiszen egyéni sorsuk mindennél többet mond. Nézzük, mi történt Hrabovszky Ödönnel (1896–1963), a császári és királyi 63. gyalogezred katonájával. A Hraboszky család 1916 húsvétján két fiát is gyászolta. Amikor a galíciai fronton nyomtalanul eltűnt Jenő, akkor veszett nyoma bátyjának, Ödönnek is. Ám ő hamarosan életjelet adott magáról a krasznojarszki fogolytáborból. Amikor véget ért a háború, megindultak hazafelé a fogolytranszportok, Ödön azonban nem volt sehol: egyike lett azoknak a tízezreknek, akikről Magyarország egyszerűen megfeledkezett. S akik a szovjet-orosz birodalomban ragadtak, azokat megbízhatatlan elemként tartották számon egész további életükben. Ödönnek 1936-ig sikerült a felszínen maradnia, szorgosan levelezett édesanyjával – aztán a sztálini tisztogatások idején vészjóslóan elhallgatott. 1956-ban, kétéves kutatást követően az anya ismét rátalált. Magyarul még tudok, nem felejtettem el. Beszélni senkivel sem beszélek magyarul – írta a férfi. Ebben a levelében azt is megüzente: 1920-ban megnősült, gyerekei születtek. Leveleit, fényképeit a hakaszföldi Csernogorszkból, „Feketevárosból”, a Jenyiszej folyó vidékéről küldte. A szénbányák fekete porával borított kisvárosban gyűjtötték össze a „nép ellenségeit”, a megbízhatatlanokat. Az egyik legrettenetesebb Gulag-létesítmény volt ez orosz földön: hatalmas vegyi üzem pusztította itt az életeket. Ödön 1963-ban – abban az évben, amikor Tyereskova, a világ első női űrhajósa Föld körüli pályára állt – végleg eltűnt Csernogorszkban. Hrabovszky Ödönt több fényképen is láthatjuk a kiállításon: 1917-ben hadifogolyként, 1942-ben „gyanús idegenként”, 1952-ben könyvelőként és 1960-ban szovjet nyugdíjasként.
Hiába. A nagy háború nyugtalanító problémáinak egyik legdrámaibb, legtöbbeket érintő fejezete maradt a hadifogságé. Hiszen a háborús veszteségeknek ez a formája már a bekövetkeztekor társadalmi távolságtartást váltott ki: a fogságba esett katonákat gyakran a rosszallás, a gyanakvás légköre vette körül, több esetben gyávasággal, megfutamodással, sőt hazaárulással vádolták őket. A gyors és fájdalommentes háborút vizionáló felek egyike sem tudott mit kezdeni a hihetetlen tömegben fogságba került katonák – valamint az ellenséges országok internált civiljei – elhelyezésének és életben tartásának logisztikai, higiéniai, politikai és sok más vetületű kérdéskörével.
Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyűjtöd és hazahozod és mesélsz és beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És mindent felírnak rólatok »vaspennával és ónnal a sziklafalba« – ahogy a Bibliában mondódik a Jób könyvében – bizakodott Szép Ernő 1916-ban, Az Est hasábjain. Két évvel később valóban csönd lett az országban, dermedt csönd, de már senki nem a magyar hadifoglyok szenvedéstörténeteit hallgatta. Megváltozott a világ a Kárpát-medencében, Magyarország lett a háború egyik legnagyobb vesztese, egy egész ország került a történelem hadifogságába. A magyar foglyok pedig – ahogy a megtépázott, ám többnyire még mindig a birodalom határain állomásozó frontharcosok is – elindultak hazafelé. Csakhogy mire hazaértek, sokévi szenvedés, nélkülözés és véres veszteség vált szinte teljesen értelmetlenné. Az a haza, amelyért a fogságot tűrték, többé nem létezett…
A törvényesen lefegyverzett ellenséggel az 1874-es brüsszeli egyezmény meghatározása szerint kellett volna bánni. A nagy tömegeket és egyre pusztítóbb fegyvereket bevető hadseregek miatt igény mutatkozott arra, hogy a háborút és az ellenségeskedést szabályok közé szorítsák, és korlátozzák a magukat megadók legyilkolását, megalázását. A hadifoglyokkal emberiesen kell bánni. Mindaz, ami személyesen az övék, tulajdonukban marad, a fegyvereket, lovakat és katonai iratokat kivéve – fogalmazott az 1907. évi hágai egyezmény 4. cikkelye. A foglyok tartásáról az a kormány gondoskodik, amelynek hatalma alá jutottak – deklarálta a 7. cikkely.
A védekezésre képtelen ellenséges katonának jogai vannak, méltósága. Tiszteletre méltó személyként, nem pedig gonosztevőként kell bánni vele, hiszen éppen legszentebb hazafias kötelességét teljesítette, amikor fogságba esett – ezt a szellemiséget képviselték az egyezmények. És pontosan ezt a szellemiséget nem tartotta tiszteletben egyik harcoló fél sem – sem a harcmezőn, sem a fogolytáborokban. Hiába lebegett a Vöröskereszt gyámolító lobogója az úgynevezett törvényes lefegyverzettek fölött – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.
A csataterekről, a fogság mindennapjairól és a foglyok életéről megmaradt rengeteg fénykép, nem túlzás azt állítani, megrendítő képet tár elénk a kiállításon. Az üvegezett vitrinekben pedig megannyi tárgy látható, amelyek a hadifogságot szenvedettek hagyatékában megmaradtak. Töltényhüvelyekből készített kancsók, öngyújtó hadianyagból, egy díszes emlékkendő, szögesdrót az olasz frontról és még sok minden más.
Oltár az erdőben – ez a címe a kiállításon annak a fejezetnek, amely a foglyok lelki életének és vallásgyakorlásának nehézségeit mutatja be. Döbbenetes látvány a Szamár-szigeti magyar kápolna kapujának vasból készült keresztje. (A Szamár-sziget, vagyis a kietlen szardíniai Asinara, vesztegzár- és börtönsziget volt, akkoriban hadifogolytábor is.) Az 1906-os genfi egyezmény 9. cikkelye szerint a hadseregben alkalmazott lelkészeket minden körülmények között kímélni kell; ha ilyen személyek az ellenség kezére kerülnek, nem szabad úgy bánni velük, mint a hadifoglyokkal – ám természetesen ez is csak írott malaszt maradt a nagy háborúban.
Imára, a rózsafüzér morzsolására, vigaszra mind a lövészárkokban, mind a lágerekben csillapíthatatlan szükségük volt az embereknek. Különösen, amikor járványok dühöngtek, és a tömegesen haldokló hadifoglyok sem testi, sem lelki gyámolításhoz nem juthattak hozzá. Legtöbbször még a végtisztességhez sem. Az pedig rabtartó államonként változott, hogy milyen lelki környezetbe csöppentek a katonák: más hitvilágba kerültek a forradalomig nyíltan és mélyen vallásos pravoszláv Oroszországban, s másba a szintén erős hitű, római katolikus Olaszországban… A szardíniai Szamár-sziget – magyar művészek alkotta – kis fogolykápolnájának például maga a pápa ajándékozott harangot 1916 májusában. Száz évvel később, 2016 májusában ugyanitt emlékkövet és emlékkeresztet avatott a magyar foglyok tiszteletére Áder János köztársasági elnök és Simicskó István honvédelmi miniszter.
A kiállításon az is kiderül, hogy nálunk, Magyarországon sem volt jobb a helyzet, már ami a hadifoglyok helyzetét illeti. Hírhedt lágerek működtek Ostffyasszonyfán, Zalaegerszegen, Hajmáskéren, Esztergom-Kenyérmezőn. Ezekben a táborokban szerbek, oroszok, olaszok és más nációk százezrei fordultak meg, s közülük persze tízezrek maradtak mindörökre a fogolytemetőkben.
(A kiállítást január végéig tekinthetik meg az érdeklődők a Budapesti Történeti Múzeumban. A tárlattal egy időben Szamár-sziget szellemkatonái címmel megjelent Margittai Gábor könyve, amelynek alapján a kiállítás anyaga is készült.)
