Fotó: Kissimon István (képgaléria)
Reggel hat óra, a laktanyában már készülnek a szolgálatváltásra. Fél hétkor felsorakoznak a tűzoltók, elhangzik az aznapi beosztás, és a távozók a szolgálatuk ideje alatt történtekről tájékoztatják a szolgálatba lépőket. A, B és C csoportban dolgoznak a tűzoltók: huszonnégy órás szolgálatot teljesítenek, majd negyvennyolc órát pihennek. Egy-egy szolgálati csoport huszonöt főből áll, a parancsnokságon tehát hetvenöt tűzoltó szolgál. A váltás után következik a reggeli, az egyik férfi rántottát készít a többieknek. Eközben én felderítem a terepet. Megnézem a konditermet, a zuhanyzót, a négyágyas hálótermeket és a csocsó- és biliárdasztallal felszerelt klubszobát is. No persze senki ne gondolja, hogy ha épp sehol sincs tűz, akkor a tűzoltók napja láblógatással telik. Szigorú rend szerint élik az életüket. Napközben elméleti és gyakorlati foglalkozásokon vesznek részt, ezek közé tartozik például a sport is, mert hát fontos, hogy jó kondiban legyenek. Aztán ott van a szerkarbantartás és a laktanya-takarítás is. Este tízkor takarodó.
Fecskendő, tömlő, sugárcső
Akár edzés közben vagy a zuhany alatt és persze éjjel is készenlétben kell állniuk. Ha elhangzik, hogy „Figyelem, riasztás tűzesethez!” vagy „Figyelem, riasztás műszaki mentéshez!”, két perc múlva már az autókban kell lenniük. Ilyenkor ki a lépcsőn, ki a csúszdán közelíti meg a szertárat, felkapják a védőruhájukat, és már indulnak is szirénázva. Két úgynevezett gépjárműfecskendő, avagy „becenevén” fecskendő és több különleges szer, például egy mentőpárna, egy áramfejlesztő és egy daru is van a tűzoltóautók, vagyis a szerek között. Melegh Csaba a 2-es fecskendő sofőrje, néhány éve szolgál tűzoltóként, mellette pedig a Máltai Szeretetszolgálat Mentőszolgálatánál végez önkéntes mentést, nem mellesleg három gyermek édesapja. Ő mutatja be a járművet. „Ez egy ezres fecskendő, ami azt jelenti, hogy ezer liter víz van benne, amit akár három perc alatt is fel tudunk használni – mondja –, ennyi időnk van tehát arra, hogy a víz utánpótlását biztosítsuk, összekössük a fecskendőt a tűzcsappal.” Tömlők, sugárcső, tűzcsapkulcsok, légzőkészülékek (1800 liter sűrített levegővel, ami úgy fél órára elegendő), villamos és metró megemelésére szolgáló emelőkészlet, a közúti baleseteknél használatos hidraulikus feszítővágó, balta, láncfűrész, magasból és mélyből mentést segítő eszközök, például mentőkötél, létra – többek között ezek egy fecskendő tartozékai. És a jármű hatfős személyzetét a gépjárművezetőn és a szerparancsnokon kívül párban még két-két vonulós tűzoltó alkotja, akik úgynevezett alpintechnikai képzésben is részesültek.
Katasztrófavédelem
„Magyarországon a XIX. század közepén alakultak meg az első szervezett tűzoltóságok, akkoriban a tűzoltók még lovas kocsikkal vonultak ki” – meséli Kisdi Márk Máté, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság szóvivője, aki korábban szintén vonulós tűzoltó, előtte pedig újságíró volt. Az 1800-as évek óta sok minden változott. 2012-ben lépett életbe az új katasztrófavédelmi törvény, és jött létre egy újfajta szervezeti struktúra, amelynek három pillére a polgári védelem, az iparbiztonság és a tűzoltóság. A polgári védelem a természeti katasztrófák, például az árvíz elleni védekezést, az iparbiztonság pedig többek között a veszélyes üzemek felügyeletét, a súlyos ipari balesetek elleni védelmet, a veszélyes áruk szállításának ellenőrzését, illetve a nukleárisbaleset-elhárítást jelenti. A tűzoltói munkának két fő területe van: a tűzoltás és a műszaki mentés. Ez utóbbiból van több, mintegy hatvanszázaléknyi. Beletartozik ebbe például a bajba jutott állatok megmentése, a társszerveknek, vagyis a rendőrségnek és a mentőknek való segítségnyújtás, a közúti baleseteknél vagy metró-, villamos- és HÉV-gázolásnál történő mentés, a viharkárok elhárítása, így például a kidőlt fák, a leomlott vakolat elszállítása, a vízszívatás vagy az erős szél által megbontott tetőszerkezet helyreállítása is.
Riasztás és hivatás
A fővárosi tűzoltókat naponta harminc-negyven alkalommal riasztják, de vannak időszakok, amikor akár több százszor is. A VIII. kerületi tűzoltók általában háromszor-négyszer vonulnak naponta, de megeshet, hogy szinte egymás után, sokkal többször. Tavaly körülbelül ezerötszázszor. Meglátogatom az úgynevezett műveletirányítást, azt a központot, ahova befutnak a 105-ös segélyhívó számra érkező hívások. „A hívás után a káresemény helyszíne szerinti tűzoltó-parancsnokságot értesítjük – magyarázza az egyik munkatárs –, ahol aztán riasztják az adott szolgálati csoportot, és közlik, hogy mely szerek vonulnak a helyszínre.” Heten dolgoznak a műveletirányításnál, akik szintén huszonnégy órás szolgálatot teljesítenek. „Gyorsan kell döntenünk, de jól” – vallják. „Ha kigyullad a riadólámpa, és vonulunk, az adrenalinszint megemelkedik” – mondja Kelemen Zsolt, a VIII. kerületi laktanya parancsnoka, aki közel húsz évig volt vonulós tűzoltó. Ő egyébként nem akart tűzoltó lenni, csupán valami munkát keresett. „Addig akartam a tűzoltóságnál maradni, amíg nem találok valami mást, ami jobban fizet – árulja el –, de alighogy bekerültem ebbe a környezetbe, éreztem, hogy maradok. Azt hiszem, a tűzoltóhivatás és én egymásra találtunk. Hamarosan már nemcsak egy munkának tekintettem ezt, hanem valóban a hivatásomnak.”
Erőpróba
Kisdi Máté szóvivő szerint általában a segíteni akarás hozza ide a fiatal férfiakat, enélkül ezt nem lehet csinálni. Jelentkező pedig van bőven. Tűzoltó abból a férfiból lehet, akinek legalább érettségije van, megfelelt az orvosi és a pszichológiai alkalmassági vizsgálaton, aztán a fizikai, erőnléti alkalmasságin is. Csak ezek után következhet az öt hónapos képzés, amelynek során valódi tűzoltót nevelnek belőle. Ám a jelentkezők hetven százaléka idáig már nem jut el. Egy vonulós, vagyis az életét kockáztató tűzoltó alig több mint százezer forintot keres (bár a rendőrökhöz és a katonákhoz hasonlóan júliustól a tűzoltók is mintegy harminc százalékos béremelést kapnak), épp ezért sokan másodállást vállalnak, a legtöbben a mentőszolgálathoz járnak. Rendkívül komoly erőpróbának vannak kitéve a tűzoltók: a nagyjából negyvenkilós felszereléssel kell megterhelő fizikai munkát végezniük, tűz esetén nemritkán több száz fokos helyiségekben. Így aztán évente ők is fizikai és pszichikai vizsgálaton mennek át. Ha pedig lelkileg megviseli őket egy eset, pszichológus segítségét kérhetik. „De ha valami gond van, általában magunk közt beszéljük meg, mert nem jó, ha az ember magában tartja, abba aztán bele lehet roppanni” – mondja Lantos József szolgálatparancsnok, aki már mintegy két évtizede vonulós tűzoltó. Ő az, aki a tűzoltás és a műszaki mentés folyamatát irányítja, egészen addig, amíg esetleg fokozatot nem kell emelni.
Örülünk, ha segíthetünk
Mesélnétek emlékezetes eseteket? – kérdem egy kisgyerek lelkesedésével, ám a fiúk szerényen felelnek. „Hát, legutóbb az volt, hogy lángolt egy szeméttelep Zuglóban – mondja Csaba. – Ott, a helyszínen vettük át a szolgálatot, egész nap enni sem volt időnk.” És amikor életet mentettetek? Az milyen volt? – érdeklődöm még mindig rajongva. „Igen, hát van ilyen – így József –, de nem szoktunk ezzel dicsekedni. Ez a munkánk, annak örülünk, ha segíthetünk valakinek, de köszönetet nem várunk ezért senkitől. És hozzá kell tenni: nem vagyunk super manek, csak emberek. Van, hogy akkora kiterjedésű a tűz, hogy az ott rekedt személy már menthetetlen, de persze mindvégig megteszünk mindent.” A fiúk egyébként a nagy tüzektől nem ijednek meg, számukra a gázpalack a mumus, ami ugye bármikor felrobbanhat. Amikor azonban a helyszínen vannak, ez sem számít, csak a munka. És a család hogy éli ezt meg? – teszem fel a kérdést. „Tudják, hogy mit csinálunk, és hozzászoktak, hogy minden harmadik nap huszonnégy órán át nem látnak – mondják. – Persze féltenek, de nem élhetnek rettegésben, hogy vajon apa ma hazajön-e, vagy sem.” Van, hogy Csaba imádkozik egy-egy eset után, és akadnak, akik időnként betérnek egy templomba, és egy-két óráig csak üldögélnek ott.
Igazi hősök
„Ha kell, életem kockáztatásával is…” – szól az eskü. Nézem az emléktáblát, amelyen az elmúlt évtizedek hősi halottjai szerepelnek. Kelemen Zsolt a közelmúltban történtekről mesél: „2006-ban kigyulladt a műegyetem pincéjében található lőtér, és három tűzoltó meghalt. Én is részt vettem a mentésükben. Óriási kormos füst volt, lementek oltani, de elfogyott a levegőjük, és nem találtak vissza. Olyan volt az ott, mint valami labirintus. Huszonévesek voltak.” Egy másik eset 1994-ből való: két, szintén huszonéves tűzoltó a VIII. kerületi, Baross utcai iskola tetejéről zuhant le, a viharos szél a meglazult, mintegy nyolcvan négyzetméteres bádoglemez rögzítése közben sodorta le őket csaknem tizenöt méter magasból. „Nálunk nagy szerepe van a szerencsének – vallja a laktanyaparancsnok. – Egyszer pincetűzhöz riasztották a tűzoltókat, és még nem értek le, a lépcsőn voltak, amikor felrobbant egy gázpalack, és a nyomás az egész rajt méterekre dobta vissza. Ha akkor robban fel a palack, amikor már lent vannak, tragédia történt volna.” Egyébként a pince tüzek kimondottan veszélyesek: vastag füst, kanyarok, leágazások, és tárolnak ott mindent, benzint, hígítót, gázpalackot, papírt, fát, ráadásul egymás hegyén-hátán van minden, így alig lehet közlekedni.
„Megmentésem” története
Gyakorlatra megyünk, egy hotel alagsorába, ahol eljátsszuk, hogy tűz ütött ki. Én leszek az áldozat, engem kell kimenteni. Lekapcsoljuk a lámpát, beüzemeljük a füstgépet, egy raktárhelyiségben a földre fekszem, ájulást színlelek. Megmentőim hamarosan megérkeznek, hárman vannak, a szolgálatparancsnok, aki irányítja a mentésemet, és a két tűzoltó, aki kivisz a „tűzből”. Rajtuk a védőruházat, a légzőkészülék, és van náluk tömlő, mentőkötél, elemlámpa meg a jó ég tudja, még mi minden. Azonnal megtalálnak, és rádión közlik: „Találtunk egy sérültet!” Négykézláb közelítenek meg, és hát nem az történik, amit vártam, hogy ölbe vesznek, és délcegen kisétálnak velem. Minthogy a füst felfelé megy, mi maradunk lent, a fiúk egyike a hónom alatt, a másik a lábamnál fog meg, és amíg a füsttel teli helyiségből ki nem érnek velem, mindvégig a földhöz a lehető legközelebb tartanak. Majd pedig biztonságos helyre visznek. „Azért most már jöhetsz a saját lábadon” – jegyzi meg az egyikük nevetve, nem tudom ugyanis, meddig kell ájulást színlelnem. A lényeg: nagyon élvezem a mentésemet, azt érzem, hogy milyen jó: értem jönnek, fontos vagyok, az életemért küzdenek. Amikor megtalálnak, egyszerre tudom: rájuk bízhatom magam, biztonságban vagyok. Persze ez csak egy gyakorlat, de úgy vélem, élesben még inkább így gondolnám. És hát a tűzoltóknál tett látogatást követően azt hiszem, tűzoltónak lenni a világ egyik legszebb hivatása. Nőként pedig csak azt mondhatom: a tűzoltók ízig-vérig férfiak, valóban lovagok – lánglovagok.
