Itthon vagyunk az Egyházban

Fotó: Lambert Attila

Húsz év nagy idő egy zenekar életében. Ön 1997-ben öccsével, Gellérttel együtt hozta létre a Testvérek nevű együttest, később Gável Testvérek lett a nevük, most pedig már csaknem tíz éve Eucharist. Hogyan korszakolná az elmúlt két évtizedet?

– Először is ez a huszadik évforduló nem egy együttest ünnepel, hanem leginkább Jézust és az ő megtartó, átformáló szeretetét. A két évtized alatt több formáció is létezett. A mindent megelőző, mondjuk úgy, tanulószakasz a Sillye ­Jenővel együtt töltött időszak volt. Ő mutatta meg nekünk, hogyan is kell végeznünk ezt a zenei szolgálatot. Egészen közelről ismertük, sokszor léphettünk fel vele, rengeteg élményben volt részünk neki köszönhetően. Aztán elérkezett az az időszak, amikor saját dalokat írtunk, és ez tetszett az embereknek, egyre több testvér énekelte velünk a szerzeményeinket. A húszéves fennállásunk első szakasza a Testvérek együtteshez köthető. A Szent Család-templom énekkarából nőtt ki ez a zenei formáció, amely hét évig működött. Világi szemmel nézve sikereink voltak, aztán mégis felbomlott az együttes. Valójában mindenkinek magába kellett volna néznie, és keresnie ennek az okait – nekünk is –, de ez az önmagunkkal való szembenézés csak sokkal később történt meg azáltal, hogy végre engedtünk Istennek, és inkább vele néztünk szembe. Ezt követően jött létre a Gável Testvérek. Ez az együttes zeneileg emelkedést jelentett a korábbi időszakhoz képest, de lelkiségében még nem volt teljesen elkötelezett. Amikor az Úr egy lelki testvéren keresztül azt kérte tőlünk, hogy szóljon minden róla, a nevünket is odaadtuk, és így lettünk Eucharist. Az évek során számos zenész szolgált velünk együtt, őket mindig ajándékba kaptuk. Az utóbbi négy-hat év a leginkább elkötelezett időszak a zenekar húszéves történetében. A zenénk mára a szó legszorosabb értelmében vett dicsőítés, ami talán leginkább a Szent­háromság Műve közösség lelkiségéből fakadó üzenetet próbálja megénekelni, közvetíteni, és még inkább megélni. Ennek a közösségnek vagyunk a tagjai. A papokért, Jézus paptársaiért imádkozunk, az ő lelki megújulásukért ajánljuk fel áldozatainkat, és ilyen módon az egész Egyház, Magyarország és a világ megújulásáért is.

Milyen lépcsőfokokon keresztül vezetett az utuk, míg eljutottak a teljes lelki megújulásig, amelyet kifejez az Eucharist név is – Krisztus Szent Teste és Vére?

– A „teljes lelki megújulás” valójában egy mindennapos feladat. Ez talán akkor indult el bennünk őszintén, amikor rádöbbentünk: Jézus arra vágyik, hogy minden az övé lehessen abból, amit neki akarunk adni. Ne tartsunk meg magunknak semmilyen részt, engedjük, hogy Krisztus működjön rajtunk keresztül. Ő kérte a nevünket, az életünket, mindent. Nem olyan régen hallottam azt a Kalazanci Szent Józseftől származó mondatot, hogy „semmit sem adtál Krisztusnak, ha nem adtad neki a szívedet”. A belső, lelki gyógyulás párhuzamosan futott a zenekar átalakulásával. A zene mindenki életében annak a tükröződése, ami bent, a szívben történik. Amikor iskolákba jártunk zenélni, és hét-nyolc éven át gyerekekkel foglalkoztunk a Váci egyházmegyében, akkor azt láttuk, hogy azok a gyerekek, akik megnyitják az életüket és a szívüket Isten felé, énekelni kezdenek és szárnyra kelnek. Zene és lélek szorosan összefügg.

Legújabb CD-jükön a címadó, Mindennap Nálad című dalban éneklik: Veled járok én az úton!… / Mindennap Nálad! / Jelenléted az élet / Szívem szívedbe zártad, / Élek már, örökké élek!” Ez a teljes Krisztusra hagyatkozás hogyan mutatkozik meg az Önök életében?

– Ez nem könnyű kérdés, hiszen mindannyian úton vagyunk a Jézus-követés gyakorlásában. De talán kifejeződik a gyermekvállaláshoz való hozzáállásunkban. A feleségemnek és nekem hat gyermekünk van (Gável András öccsének és zenésztársának, Gellértnek szintén hat gyermeke van, felesége most várja a hetediket – B. D.). A gyermekek vállalása a mai világban nagyon esetleges, még keresztény körökben is azt mondják egy pont után, hogy elég volt, most már az eszedet is használd, édes fiam! Isten értelmet is adott neked, s az Úrban való bizalomnak is megvan a határa. Mi pedig azt látjuk, hogy az Úr valóban adott nekünk értelmet, de hittel is megajándékozott. A legnehezebb és a legfontosabb az, amikor azt tudjuk mondani Istennek: bízunk benned, és elfogadjuk mind­azt az áldást, amit nekünk adtál. Ez az életünk minden szakaszában megnyilvánuló megtapasztalás. A dicsőítésnek is ez a lényege. Dicsőíteni nemcsak azt jelenti, hogy énekelünk. Bár sokan azt hiszik, hogy a kifejezés pusztán az éneklésre, vagy szűkebben az egyházzenére vonatkozik. A dicsőítés a mindennapok teljes odaadása. Jézus odaadta az akaratát a mennyei Atyának – „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” –, és nekünk ugyanezt az odaadást kell megélnünk, akár a gyerekek születésének és felnevelésének elfogadásában, akár az anyagi ügyekben, az élet bármely dolgában. Lehet, hogy Isten akaratát a saját vágyaimmal ellentétesnek érzem. Ám ha igent tudok mondani az Úr akaratára, és elhiszem, hogy az jó, akkor ezzel megdicsőítem őt. Amikor például a gyerekeim szót fogadnak nekem, én vagyok a legboldogabb apuka.

Az Eucharist együttes április 24-én Budapesten, a Kárpát utcában, az Árpád-házi Szent Margit-templom felajánlására, a RaM Művelődési Központban tart hálaadó koncertet és dicsőítést, amelynek fővédnöke Erdő Péter bíboros, prímás, médiatámogatója a Magyar Kurír és az Új Ember. A mottó – „Hadd legyek Nálad” – Loyolai Szent Ignác „Krisztus lelke, szentelj meg engem” kezdetű imájára emlékeztet…

– Az ének kezdősora egy nagy vágy kifejeződése, amely az én szívemben is ott él: „Hadd legyek Nálad, házam a házad.” Ajándékba kaptuk az elmúlt húsz évet, de az azt megelőző időszakot is. A szüleink óvó-védő szeretetben neveltek fel bennünket Jézusnak, és megőriztek az Egyházban, már a Szent Család-templom közösségében is. Kialakulhatott bennünk a foglalat, amelyet Isten tölthetett meg hittel. Mindmáig elmondhatom, hogy az Egyház az én házam is, és az én házam Isten háza. Ennél többet nem is kívánhatunk. Nekünk nem kellett olyan üldözéseket átélnünk, mint például Sillye Jenőnek, aki e műfaj hazai megteremtője volt, és többször kellett bizonyítania, hogy nem rosszat, hanem jót tesz Istenért, és Krisztus dicsőségét akarja elénekelni a gitárral kísért imáival. Azóta a világegyház is visszaigazolta, hogy van helye, legitimitása ennek a zenének. A Mise Gitáron misekompozíciónk is ennek a közeledésnek lehet az egyik nagy jelentőséggel bíró példája. Ma már a könnyű­zenei képzésre is igény mutatkozik, a püspöki kar pályázatokat ír ki egyházi kortárs könnyűzenei dalok szerzésére. Ez a műfaj létezik tehát, és úgy látszik, mintha fontos lenne a Katolikus Egyháznak is, de még csak óvatos, diplomatikus lépéseket tesz a felkarolása érdekében. Hálásak vagyunk azért, hogy a húszéves zenei szolgálatunk során folyamatosan megtapasztalhattuk: otthon vagyunk az Egyházban. Az, hogy az április 24-i dicsőítő koncertünk fővédnöke Erdő Péter bíboros atya, éppen ezt bizonyítja. Itthon vagyunk az Egyházban, és ez jó.

Milyen elképzeléseik vannak az Eucharist együttes jövőjét illetően?

– Vannak kisebb terveink, de fontosabb az, hogy mit vár tőlünk Isten. Jelenleg kevesebb szolgálatot vállalunk: kicsik még a gyerekeink, apára is szükségük van… De például minden hónap második péntekén dicsőítő estet tartunk a váci Adullám kávézóban. Negyven-ötven ember szokott eljönni. Nagyon szép, bensőséges összejövetelek ezek, a kávé is remek. Az Úrra akarunk hagyatkozni a tervezéseinkben is. Gellérttel közösen szoktuk megfogalmazni azt a nagy vágyunkat: bárcsak elérnénk arra a pontra, amikor nekünk tényleg csak vezetnünk kell a dicsőítést, a jelen­lévők pedig szinte önállóan énekelnek, és dicsőítik Istent. Ez sajnos nagyon ritka ma Magyarországon. Nagymaroson annak idején meg lehetett tapasztalni hasonlót, mostanában már ott sem annyira. Kaposvárott éltünk át ilyen eleven dicsőítést, Varga Laci atya plébániáján (Varga László, a leendő kaposvári megyés püspök – B. D.). Az ő plébániája mindennap huszonnégy órás szentségimádásban az Úr előtt térdel. Amikor ott szolgálhattunk náluk, egyértelműen megmutatkozott ennek a közösséget építő lelki gyümölcse. Az először hallott dalainkat a második körben már mindenki együtt zengte. Ez a lelki nyitottságon múlik. Az április 24-i dicsőítő koncertünktől is azt reméljük, hogy megtapasztalható lesz ez az odaadás. Ha mindenki magával hozza a szívében azt a személyes élményét, amelyben találkozott Jézussal a saját emmauszi útján, akkor ez biztosan megvalósul. Mi úgy készülünk hálát adni Jézusnak az elmúlt két évtizedért, hogy újra oda akarjuk adni neki a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket, ahogyan az emmauszi tanítványok esetében is történt: Jézus gyógyította bennük a tegnapot, betöltötte a jelenüket, hogy aztán a vele való találkozástól és állandó jelenléttől indíttatva elmondják mindenkinek: él az Úr! „Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor” – ez az igehely a mottónk a mostani, jubileumi plakátjainkon is. És azt hiszem, ennél a jézusi jelenlétnél nem kell több: „Betért hát, és velük maradt” (Lk 24,29). Erről akarunk és tudunk tanúságot tenni húsvéthétfő után egy héttel.