Sokszor hallottam érett keresztényektől, hogy napi imádságuk állandó része a kérés: „Uram, vezess ma valakihez, akinek tanúságot tehetek rólad. Add, hogy felismerjem a kínálkozó lehetőséget!” Szent Péter első levelében arra buzdít bennünket, hogy a tanúságtételre való készség váljék mindennapi magatartásunk részévé: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reménységeteknek” (1Pét 3,15). Ezzel el is érkeztünk egy másik fontos ponthoz. A keresztény a remény embere. Reménységünk alapja az, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által a hitben Isten gyermekeivé lettünk.
Ezzel korábban elképzelhetetlen módon egyesültünk a teremtő és életadó Szentháromsággal: Isten gyermekeiként az ő kegyelmében élünk. Tudjuk, hogy minden élethelyzetben velünk van, gyengéd szeretetével körülvesz bennünket. Ha az ő útján járunk, mindig bízhatunk gondviselésében és segítségében már ebben az életben, s ígérete szerint elvezet minket az örök életre is. Ebből az alapállásból tekintünk a világra, és szembesülünk azzal a „panaszkultúrával”, amelyben ma Magyarországon élünk. A panaszáradat határozza meg napjaink beszélgetéseit, és mi eldönthetjük, részesei leszünk-e kommunikációnak, vagy elmondjuk, „mi az alapja reménységünknek”. Mindig nagy szeretettel, empátiával hallgassuk meg bajairól beszámoló embertársunkat, de aztán őt is bátorítva mondjuk el neki, hogy az általunk is tapasztalt nehézségek ellenére és erőfeszítéseink közepette mi Istenben bízunk… Innen már csak egy lépés, hogy szóba hozzam azt is, miként ismertem meg én magam „Isten minden értelmet meghaladó szeretetét”, s hallgatómat is meghívjam a feltámadott Krisztussal való találkozásra.
A szóbeli tanúságtétel alapja a keresztény embernek a mai kor átlagos magatartásformáitól eltérő életstílusa. Ötgyermekes édesapaként – akinek mind az öt csemetéje ugyanattól az asszonytól, a feleségétől született – gyakran megkapom a kérdést: „Hogy mertek maguk ennyi gyereket vállalni?” Mi ez, ha nem felkérés tanúságtételre? Megvan a jól bevált válaszom is, amelyet széles mosollyal szoktam elmondani: „Bízunk az Úr Jézusban, és eddig még nem csalódtunk!” Mondtam ezt már határőrnek, aki gyerekeimet számolgatta a kocsi ablakán benézve, pénztárosnak a boltban, nagy bevásárlás idején, és szülőtársaknak is az óvodában, iskolában. A helyzet és a szavaimra adott válasz határozza meg, hogy ezek után milyen mélységű beszélgetés indul meg. De ha többre nincs is mód, mindig kimondhatatlanul jó érzéssel tölt el, hogy nem hallgattam annak nevéről, „aki szeretett, és életét adta értem”.
Az Újszövetség teológiája szerint Jézus Krisztus megtestesülése megnyitotta a történelem legutolsó szakaszát. „Beteljesedett az idő”, kétezer esztendeje a végső időben élünk, az Úr második eljövetelére várva, aki visszatér, hogy megítéljen minden embert a hit és a szeretet kritériuma szerint. E végső korszakot azért nyújtja még az Isten, hogy minél több ember térjen meg és üdvözüljön végül. „Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja” (2Kor 6,2). A világ mindennap tanúságtételünkre vár.
